Az ismeretlenségből berobbanó (mondjuk, széles körű ismertségnek és népszerűségnek azért később sem örvendő) londoni Wire például feszes, látszólag szikáran és takarékosan tálalt, közben üdítően izgalmas dalaival, mindenekelőtt Pink Flag című terjedelmes (egyetlen korongon 21 szám!) bemutatkozó albumával egész iskolát nyitott, ahová még manapság is szorgalmasan járnak a nebulók.
A maga idejében inkább a punk kontextusában értékelték a kritikusok, de kisvártatva a posztpunk alaplemezeként emlegették, no és az erre következő, szintén zseniális albumaikat (Chairs Missing, 1978; 154, 1979), amelyekben hol kifejlett, hol embrionális állapotban lapult a nyolcvanas évek megannyi izgalmas zenei irányzata. Hatásuk minimum szerteágazó, elvégre rengetegen tanultak tőlük, többnyire sűrű hálálkodás kíséretében. Dalaikat – amelyek a sokszor módfelett absztrakt és megborult szövegekről, egyben a rafinált hangszerelési ötletektől híresültek el – meglepően sokan dolgozták fel: Henry Rollins, a Big Black, az R.E.M., a My Bloody Valentine, a Lush, a Fischerspooner vagy a Ladytron, hogy csak néhányat említsünk a törzsfa szerteágazó hajtásaiból.
A sors iróniája, hogy 1979 végén, mire nem kis részben az ő inspirációjukra megannyi zenekar ragadott gitárt, sőt szintetizátort, a Wire gyakorlatilag inaktívvá vált. Csak a nyolcvanas évek utolsó harmadára támadtak fel a tetszhalotti állapotból, akkor meg a zenei sajtó nem győzte pedzegetni, hogy mennyire visszhangzanak dalaikban a jeles utódok, mondjuk, a New Order dolgai. Mondhatnánk, hogy a kígyó itt önfarkába harapott, de sokkal inkább a párhuzamos evolúció működését tanulmányozhatjuk ezúttal a poptörténeti kontextusban.
A Wire a kilencvenes évek nagyobb részét is kihagyta, de ’99 óta sorra készítik albumaikat, amelyekből, úgy tűnik, sosem hal ki a teremtő izgalom. Colin Newman, a jellegzetes hangú énekes-gitáros, Graham Lewis basszusgitáros és Robert Grey (egykor Gotobed) dobos még mindig együtt zenélnek – az alapítók közül csak Bruce Gilbert, az emblematikus és sokak által utánzott stílusú gitáros szállt ki (még 2006-ban), a helyén Matthew Simms pengeti a húrokat. A kivételes szorgalommal párosuló kreativitásuknak köszönhetően az év elején kijött Mind Hive már a tizenhetedik albumuk (az utóbbi hét évben egyenesen az ötödik), és egy pillanatig se higgyük, hogy lazítottak volna. Olyan energiával nyomják végig a kilenc számot, hogy alig győzzük tartani a tempót, amit rafinált ritmus- és sebességváltásokkal bolondítanak meg. A gitártémák kellően izgalmasak, rendre sikerül megtalálniuk azt a perfekt groove-ot is, ami oly elevenné teszi szerzeményeiket, és az okos, gyakran szomorkás, néha kissé szürreális dalszövegek sem hiányoznak. És míg korai időszakukban rövid (akár két perc alatti), de velős számaikról híresültek el, itt már akad egy majdnem nyolcperces, remekül felépített, a kitartott, eksztatikus csúcspont után meg jól lecsengetett, szinte hipnotikus darab is (Hung). A Mind Hive-on a négy brit újra megmutatja megannyi neoposztpunk követőjének, hogy a szinte táncolható ritmusok és a hol zaklatott, hol harmonikus gitárhangzatok és a szintiszőnyegek házasításában még mindig, ennyi év után is lehet tőlük tanulni. Amíg olyan számokat tudnak írni és eljátszani, mint a Primed and Ready vagy a pillanatok alatt a nyárba röpítő Off the Beach, addig érdemes kivárni újabb és újabb lemezeiket. És különben is, ha egyszer már fejrázós-húzós, közben mégis harmonikus poszt-punk gitárzenére támad kedvünk, akkor jobb, ha a műfaj feltalálói húzzák a talpalávalót.
Pink Flag, 2020
