Magyar Narancs: Élete utolsó évtizedét Marlene Dietrich jobbára ágyhoz kötve, hosszas telefonbeszélgetésekbe merülve töltötte. Így beszélt többek között Gorbacsovval, Reagannel és önnel is.
Ute Lemper: Magányosan, remeteként élte az utolsó éveit, nem hagyta el a párizsi lakását. Szégyellte a korát, nem akarta, hogy megöregedve lássák, pompázatos dívaként akart megmaradni az emberek emlékezetében. És abban az időben a telefon volt az egyedüli kapocs a külvilággal. A húszas éveim közepén jártam, amikor megesett köztünk ez a hosszú telefonbeszélgetés, gondolhatja, milyen felkavaró volt a számomra. Eszembe se jutott lejegyezni, mit beszéltünk, de ami nagyon is megmaradt bennem, az az átható szomorúság, ami belőle áradt, amikor Németországról beszélt. Szomorúság, hogy nem térhet vissza a szülőhazájába.
MN: A politikát érintették?
UL: Inkább Rilkét, Hollywoodot, Billy Wildert érintettük. Nagyon szerette Rilke költészetét. ’88-ban jártunk, szóba került, hogy milyen nevetséges is ez az egész hidegháborúsdi – a hidegháború gyermeke vagyok, adta magát a téma –, de nem ez volt a beszélgetés fő csapása. Ő főleg Németországról kérdezgetett, én a dalairól. Minden szavában ott volt a keserűség.
MN: Wilder a Vád tanújában és a Külügyi szívügyekben is szerepeltette. Híres mondása volt, hogy Dietrich olyan, mint Teréz anya, csak jobb lábakkal. Mert szenvedélyesen istápolta az elesetteket.
UL: Wilder sok vicces sztorit mesélt róla. Közeli kapcsolatban, nagyon jó barátságban voltak. Sok mindent mesélt a házias, praktikus Dietrichről, a takarítási szokásairól, meg arról, hogy hogyan főzött rá. A hollywoodi évek során Marlene minden vasárnap felkereste Wildert, kitakarított nála, és nekiállt főzni.
MN: Dietrich Párizsban halt meg 1992-ben 90 évesen. Berlinben temették el, ahol utoljára 1960-ban járt, de honfitársai korántsem fogadták lelkesen. Még a temetésekor is ment a fejcsóválás, a The New York Times tudósításából jól látszik, mennyire megosztotta a németeket a személye.
UL: Tizenöt év telt el a háború óta, és mi történt? Amikor visszatért a szülőhazájába, a németek azt üvöltötték az arcába, hogy áruló. Az ő fejükben hazaárulást követett el, mert hátat fordított a hazájának. Csakhogy ez a haza történetesen a náci Németország volt. Nem tudták megbocsátani neki, hogy határozottan fellépett a nácik ellen, hogy a második világháborúban teljes erőbedobással támogatta az amerikai csapatokat. Amikor sok évvel a háború után Berlinben járt, mindezt az arcába kapta.
MN: Leni Riefenstahl, akit korban néhány hónap választott csak el Dietrichtől, igazán nem vádolható azzal, hogy hátat fordított volna a náciknak. Pont az ellenkező utat járta be: míg Dietrich emigrációba vonult és kiállt a nácik ellen, Riefenstahl maradt, és Hitler kedvenc filmes propagandistája lett.
UL: A harmincas években a nácik nagyon is szerették volna visszacsábítani Marlenét Németországba, felmerült, hogy szerepelhetne Riefenstahl egyik filmjében is, mindenképpen azt akarták, hogy a náci Németország filmsztárja legyen. Mindent megadtak volna neki, de nemet mondott. Ekkor már jó ideje Hollywoodban dolgozott, de a Németországból frissen érkező zsidó barátaitól pontosan tudta, hogy mi zajlik Hitler alatt.
MN: Nemcsak Dietrichnek voltak ellentmondásos érzései a szülőhazájával kapcsolatban, de önnek is. Egy interjú során például felszólította a kérdező újságírót, hogy ne nevezze önt németnek. Miért?
UL: A németek hosszú ideig ferde szemmel méregettek. Talán mert a pályafutásom nem Németországból indult, hanem Párizsból és Londonból, szóval nem lehetett kiírni rám, hogy „Made in Germany”. És ez gyanút keltett bennük. Sokaknak nem tetszett, hogy a hazai körökön kívül lettem az, aki, és így nem irányíthatnak. Az elmúlt húsz évben már szeretetteljes a viszony, de kezdetben a németek keményen bántak velem.
MN: Dietrich híres dala, a Black Market a Külügyi szívügyekben hangzik el. Arról szól, hogy a berlini Budapester Straßén micsoda feketézés folyik a második világháború után, lehet szalámit, Rembrandtot és bécsi fehérneműt is csereberélni. Hasonló élményekről a felmenői is beszámoltak?
UL: Ez a dal része is a műsoromnak. És hát elképesztő, hogy a szétbombázott Berlin romjain leforgattak egy hollywoodi filmet. Ami a családomat illeti, a szüleim gyerekek voltak a háború alatt, kimenekítették őket a városból, vidéken, a testvéreiktől elválasztva élték át ezeket az időket.
MN: A Black Market Friedrich Hollaender szerzeménye, ő kíséri zongorán Dietrichet a filmben. De ő írta A kék angyal leghíresebb dalát is: az Ich bin von Kopf bis Fuß auf Liebe eingestellt egy csapásra sztárrá tette Dietrichet.
UL: Hollaendert és Dietrichet életre szóló barátság kötötte össze. Neki is el kellett hagynia Németországot, ő is Amerikába emigrált. Hollywoodi zeneszerző lett belőle, Marlenéből pedig hollywoodi sztár.
MN: Nagy nevek írtak dalokat önnek is. Például Tom Waits és Nick Cave.
UL: Ennek már vagy húsz éve, amikor a Punishing Kiss című albumomon dolgoztam. A lemezkiadóm úgy gondolta, hogy miután már megvolt Brecht, Weill, Hollaender, Dietrich és Piaf repertoárja, ideje kitekintenem a kortárs zenei világ felé. Így történt, hogy felkértük Tom Waitst, Nick Cave-et, Elvis Costellót, Scott Walkert és a The Divine Comedyt, hogy írjanak nekem dalokat. Érdekes élmény volt, különösen, hogy nagy Tom Waits-rajongó vagyok, a közreműködők közül érte rajongtam leginkább. De hogy őszinte legyek, a lemezzel nem vagyok annyira kiegyezve, a végeredmény nem tett túl boldoggá. Én nagyon másképp csináltam volna ezt a lemezt, de annyi haszna csak lett, hogy magam is elkezdtem dalokat írni. Gondoltam, ha már átkerültem a kortársi világba, miért ne ülnék le a zongora mellé, akár írhatnék egy-két dalt én is.
MN: New Yorkban él, de azért figyeli, hogy mi a helyzet Németországban. Egy nemrég adott interjújából úgy tűnik, mintha elégedett lenne Angela Merkel teljesítményével.
UL: Merkel Kohl protezsáltja volt, én viszont nem vagyok a konzervativizmus híve. És sosem szerettem Helmut Kohlt. Soha. Az egyetlen, amit igazán szeretek Merkelben, az a válság során tanúsított menekültpolitikája. Talán az egyetlen vezető volt egész Európában, aki megtett mindent, hogy befogadja, integrálja a menekülteket. Emberséges hozzáállást tanúsított, amikor kirobbant a válság. Ez példás fellépés volt. És nagyon tetszett, ahogy a maga finom, de egyértelmű módján helyre tette Trumpot. Ez nagyon egészséges dolog volt. De mint mondtam, ő konzervatív, én nem. Viszont most, hogy visszavonul, és van lehetőség egy kis visszatekintésre, azt gondolom, hogy sok jót tett Németországgal.
