Zene

Vannak kedvenc lemezek, vannak kedves lemezek, és van egy halom olyan lemez, ami meg csak úgy hozzánk nőtt valahogy. Ezek a nem is rossz lemezek.

Hol volt, hol nem volt, még hazánk határán is túl, az újvidéki Ifjúság című lap irodalmi mellékletéből egy antológia jelent meg Kontrapunkt címmel (Symposion könyvek 3.). 1964-et írtunk éppen, és már nagyon érződött, hogy a poros, kisvárosi, népies és álnépies vajdasági irodalomban egy új nemzedék jelentkezett, új nyelvvel, új élettel, új irodalommal és új hagyományokkal. Domonkos István, Ladik Katalin, Végel László, Tolnai Ottó, Gion Nándor - és még sokan mások szerepeltek benne, és most azonnal méltatni kezdeném őket, ha nem egy 2010-es magyarországi dzsesszkoncertről kellene írnom.

Jon Ronson brit gonzóújságíró és dokurendező szép, igaz történetére az amerikai hadsereg paranormális kísérleteiről legfeljebb a szerző és szűkebb családja mondhatta, hogy megfilmesítésért kiált. A kétségtelenül jó tollú Ronson egy szaftos sztoriért a fél kezét, egy jó poénért mindkettőt odaadná; unalmas szakértők helyett szívesebben mutat be szórakoztató lunatikusokat; szabadon keveri a tényeket a vélekedésekkel és városi legendákkal, a valódi projekteket a fiókban maradt inkább többé, mint kevésbé agyament tervekkel és összeesküvés-elméletekkel. Ebből a katyvaszból nem készíthető nagypályás hollywoodi mozi. Vagy mégis?

A mezei társalkodónőből váratlan gyorsasággal arisztokratafeleséggé emelkedő ifjú hölgy új keletű magánboldogságát férje impozáns cornwalli kastélyában mindinkább beárnyékolja a rejtélyes körülmények között elhalálozott első nej nyomasztó, fenyegető emléke. Első, de bizony még második ránézésre is egyszerre kimódolt s mégis szimpla történet Daphne du Maurier hajlott korú bestsellere, csakhogy a bűnregények értékét éppúgy nem a letaglózó eredetiség vagy a komplexitásával nyűgöző cselekmény teszi, amint - hogy cikkünk szorosan vett témájához közelítsünk - a musical műfajának kiismerhetősége sem befolyásolja érdemben egy-egy új produkció élvezeti értékét. A titok mindkét esetben roppant banális: a hangulatteremtő tehetség és a jól megválasztott előadásmód felülír jószerint minden úgynevezett ésszerű kifogást. Emiatt tudjuk máig egykönnyen felidézni az 1940-es filmváltozatból Joan Fontaine bájos, ám mind riadtabbá váló arcát, a démoni házvezetőnő basáskodását, a Manderley körül gomolygó ködöt vagy épp Alfred Hitchcock szokott emblematikus felbukkanását a Rebecca kulisszái között. S ugyanezért váltott ki a recenzensből egészen szokatlan mértékű lelkesedést Sylvester Lévay és Michael Kunze 2006-os musicaljének budapesti premierje. Mert meglehet, Lévay e művében is a musicalköznyelv meghitten ismerős készletével dolgozik, azonban zenéje már a nyitó percekben erős légkört teremt, s a történetben rejlő feszültséget csakúgy szakavatottan gerjeszti, mint a romantikus potenciált. Az elhunyt feleség baljós emlékét növesztő Rebecca vagy épp Maxim de Winter és a történetet elbeszélő Én, azaz a második Mrs. de Winter nagy kettőse mindenesetre kiérdemli a slágerré válást, s hála Kunze hű és mégis musicalszínpadra termett librettójának, a darab egésze jócskán több a Hitchcock-klasszikus pénztárkönyvre sandító megidézésénél.

Nem rólunk, viszont nekünk beszél Koltai M. Gábor rendezésében A Danton-ügy, amely a Stúdió "K"-ban került színre. Szerzője, Stanislawa Przybyszewska majdnem kilencven éve írta (Daniel Gerould remek esszéje a szerzőről és a darabról olvasható a színház honlapján), egy régóta modellértékűnek tekintett, ismertnek tételezett, ám voltaképpen igazából mindmáig kevéssé ismert helyzetről: Danton és Robespierre antagonisztikus szembefordulásáról, alig öt évvel a francia forradalom kitörése után.

Már réges-régen elmúlt az az idő, amikor a művészetet az önmagáért való szépséggel vagy a tradicionális műfajokkal (festészet, szobrászat) azonosíthattuk. A mai művész sokszor kutató, s egyik "feladata" a társadalmi igazságtalanságok vagy a rendszerváltás veszteseinek számbavétele, a piaci viszonyok kritikája, a múlt feltárása, és mindezek szembesítése a befogadókkal. A kiállításaival leginkább a kapitalizmus és a globalizáció visszásságait körüljáró budapesti Trafó Galériában és a fennmaradásáért küzdő dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (ICA) egy nemzetközi projekt keretében most olyan munkákat láthatunk, melyek az európai szövetkezetek működésére fókuszálnak.

"Megcsináljuk és bemutatjuk. Sőt azt is hajszálpontosan tudom, mi lesz a reakció.

Vegyes a kiállítás felhozatala - és ezzel együtt is kellemes meglepetés. A konceptualizmus csak látszólag egyszerű, és a kézenfekvő poénokat már lelőtték az elődök - illetve pont ezt a hatást keltik a rossz konceptművek, a jók pedig a rá- és felismerés katarzisát hozzák. Itt mindkettőből van bőven.

A Rubicont sosem kellett félteni attól, hogy ne találna kellően érdekfeszítő, akár a laikus olvasókat is lekötő témákat. Az új szám rögvest a szabadkőművesek, a "páholyok misztikus világának" titkait ígéri - s valóban: rendkívül alapos, informatív keretesekkel telerakott, gazdagon illusztrált blokk foglalkozik a szabadkőművesség múltjával és történelmi jelentőségével.

Minden van ebben a fényképalbumban (de miért nagybetű az l - vagy hagyjuk ezt?), ami csak kedves lehet a kóborló budapesti hangulatgyűjtőnek. Kontrasztok: régi és új, fény és árnyék.

Mel Gibson utolsó világraszóló alakítása 2006. július 28-án egy malibui autópályán esett meg (helyi idő: 2.36 a.

című vígjátékát Debrecenben Szergej Maszlobojscsikov rendezte, aki önmagát kérte fel a díszlet megtervezésére is. Ha nem így lenne, azt mondanánk, hogy a díszlettervező erősen fúrta a rendezőt: a monumentális faépítmény ugyanis alig hagy helyet a játszóknak, és olyan hangos, hogy vagy mozogni lehet rajta, vagy beszélni. A fa rusztikus hangulata amúgy passzol az előadáséhoz (és Balla Ildikó természetes, nehéz anyagú jelmezeihez is).

Nem állítom, hogy általános érvényű jelenségről van szó, de Magyarországon kétségtelenül létezik olyan felfogás, mely szerint ha egy magyar előadó az ügyes, "szolgai" másoláson túl nem ad hozzá valami sajátos(an magyar), egyedi ízt a zenéjéhez, az nem lehet olyan jó és annyira sikeres - főleg ha angol nyelven énekel. Az elmúlt évtizedben azért feltűnt pár zenekar (a Moog, az Amber Smith vagy a Gonzo), amely valamelyest árnyalta ezt a képet, bár nagy áttörésről az ő esetükben sem beszélhettünk.

"Zsidók, házasságközvetítés, hegedűszó, péntek esti gyertyagyújtás [...] Olykor egyszerre 60 zsidó is volt a színpadon." Naplójának 1967-es szakaszában Karinthy Ferenc sommázta ekképpen a West End korabeli kurrens szenzációját, Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick musicaljét, s a világjáró író még egy indignálódott félmondatot is beszúrt angliai beszámolójába: "ezért jöttem Londonba?". Mi tagadás, a Sólem Aléchem írásain alapuló Hegedűs a háztetőn olykor valóban a zsidó egzotikum és sóletromantika gyűjtőhelyének tetszik, könnyes-bús, ám azért harsányan színes anatevkai anzikszkártyának. Csakhogy persze több is ennél, s így a musical előadásainak egyik legnagyobb kihívása rendesen éppen az szokott lenni, hogy a produkció azért mégse váljon az ámuló rácsodálkozás (vö. Jákob rabbi kalandjai: "Milyen szép strájmli!"), a folklór és a hangulatos couleur locale megteremtésének kizárólagos színterévé.