Hol volt, hol nem volt, még hazánk határán is túl, az újvidéki Ifjúság című lap irodalmi mellékletéből egy antológia jelent meg Kontrapunkt címmel (Symposion könyvek 3.). 1964-et írtunk éppen, és már nagyon érződött, hogy a poros, kisvárosi, népies és álnépies vajdasági irodalomban egy új nemzedék jelentkezett, új nyelvvel, új élettel, új irodalommal és új hagyományokkal. Domonkos István, Ladik Katalin, Végel László, Tolnai Ottó, Gion Nándor - és még sokan mások szerepeltek benne, és most azonnal méltatni kezdeném őket, ha nem egy 2010-es magyarországi dzsesszkoncertről kellene írnom.
De azért nem véletlenül jutott ez az eszembe.
Az Ektar együttesnek ezekben a napokban ugyancsak Kontrapunkt címmel jelent meg új lemeze, mégpedig megújult hanggal, és ennek az első dala (Dal a végekről) egy Domonkos István-versen alapul. (Domonkos amúgy már jó harminc éve Svédországban él, viszont egy időben az Újvidéki Rádió dzsesszzenekarában is játszott, szóval szintén zenész... És persze nagyon örült, amikor felhívta a zenekarvezető Szőke Szabolcs, hogy a hozzájárulását kérje. Még ha Domit nem is különösebben izgatja a régi versei utóélete.) (Egy másik zárójelben: ezt a Kontrapunkt antológiát nem ismerte Szabolcs, de Domonkos dolgait igen, nemrég mesélte, egy szabadkai antikváriumban A kitömött madár című regényét kaparintotta meg, majd falta fel hazafelé a vonaton.)
Az Ektar együttes 2002-ben alakult meg. Szőke Szabolcsnak akkor még a Tin-Tin nevű együttese is futott, de abból a tablás Szalai Péter és a multiinstrumentalista Monori András Miczura Mónika zenekarába is beszállt, ami egy csomó egyeztetésbéli macerával járt. Így aztán Szabolcsnak lekötetlen energiája maradt, ráadásul éppen akkor találkozott Tóth Evelinnel. Az úgy volt, hogy a Hólyagcirkusz Társulatban, ahol Szabolcs afféle mindenes guruként muzsikált-rendezett, Palya Bea helyére Tóth Evelin lépett, megcsillantva azt az adottságot, ami mindig is izgatta Szabolcsot. Nevezetesen, hogy hangszerként is használni képes a hangját, vagyis a szöveg nélküli számokban is markánsan hat.
Evelin és Szabolcs (gadulka, sarangi, kalimba) mellett a gitáros Kardos Dániel és a nagybőgős Benkó Róbert alkotta az induló Ektart: a balkáni, az afrikai, a keleti és az európai zenekultúra - vagy másfelől nézve: a népzene és a dzsessz hangjait - "egy húron" szólaltatva meg. Forró hangok címmel debütáltak, és 2004-ben már a második albumuk (Gerle ének) jött ki: mindkettő hallatlanul intim - szikár, mély és melankolikus, a trendektől és a piaci viszonyoktól távol eső kamarazene.
2004-re koncertfronton is kiforrt-bejáratódott a zenekar, már néhány külföldi meghívást (Ausztria, Németország, Olaszország) is kapott, és annak rendje-módja szerint tágítani kezdte a határait. A Művészetek Palotájában például a Weiner-Szász Kamarazenekar társaságában léptek fel, azt tanúsítva, hogy az "egy húron pendülésbe" az etnikus hangszerekkel súlyosbított kortárs zenei hangzás is belefér. Egyre jellemzőbb lett, hogy vendégeket hívjanak, akik közül a tablás Szalai Péter és a szaxofonos Váczi Dániel gyakran visszatért.
2010-re, a Kontrapunkt megjelenésére a dobos Sárvári Kovács Zsolt is stabilan az Ektarba dolgozta magát, úgyhogy most ebben a hetes felállásban mutatták be lemezüket a Trafóban.
*
Az Ektarral Szőke Szabolcs húsz év szünet után tért vissza a vokális zenéhez - utoljára a Makám és Kolinda tagjaként művelt ilyet. Ez a fordulat persze a legkevésbé sem törte fel meglehetősen konzekvens és zárkózott életművét, de mindenképpen több "belesimulásra, azonosulásra alkalmas felületet kínált" - amint azt a Gerle ének kapcsán megjegyeztük már. És most erre a Kontrapunkt még rátett egy lapáttal.
A két (vagy több) egyenrangú szólam kombinációján alapuló ellenpontozás fogalmára többféle értelmezést kínált ez a bemutató. A visszafogott kamarazene és az elszabadult dzsessz, a keleti és a nyugati világ, a szólisztikus és a zenekari hangzás, az archaikus és a modern hangszerek, a vokális és az instrumentális, a négyesben és a hetesben megszólaló Ektar mentén az igazi kettősséget persze a más-más érzelmi hullámokból való merítkezés - illetve az azokba való merülés - jelentette számomra. Sarkítva: mintha két zenekar játszott volna egyben. Az egyik: éterikusan letisztult, a gadulka örök fájdalmával. A másik: túláradó szenvedélyektől fűtött énekkel és hozzá a kirobbanó bőgővel, szaxofonnal. Az egyik a beletörődés hangja. A másik a nekifeszülésé. Az egyiket már tudjuk. A másik felkavar.
De hozzá kell tennem: ez az "igazi kettősség", ami mögött kétféle sors vagy világkép sejlik fel, a lemezen kevésbé érvényesül, mint ami átjött a koncertből. Hozzám most a "koncertváltozat" elementaritása áll közelebb. Azt bármely dzsessz-színpadon helytállónak gondolom. (Még hazánk határán is túl.) A lemez - a Hat kontrapunkt tételben vagy a Kerti zene ötnegyedben című darabban - inkább csak sejteti ezt az intenzitást.
Amúgy az a bizonyos Domonkos-vers - sajnos ez az egyetlen szöveges darab az anyagban - nyitja az albumot, aztán egy jó óra múlva ez is zárja, az instrumentális változatával.
Szép vers, szép dal, szép keret - lemezen és koncerten egyformán.
Trafó, március 20.; a Kontrapunkt a Győr Free Műhely kiadványaként jelent meg.
