A fa rusztikus hangulata amúgy passzol az elõadáséhoz (és Balla Ildikó természetes, nehéz anyagú jelmezeihez is). A keretjáték - a kocsmában részegen álomba bóduló Ravasz Kristófot csúnyán megtréfálják a társai - erõs nyomot hagy a "belsõ" történeten: a Trill Zsolt játszotta Petruchióban mindvégig több a Ravasz Kristóf, mint az olasz nemesúr. Szûcs Nelli Katalinja ugyan maga mögött hagyja a keretjáték kocsmárosnéját, de nem talál rá a vérbõ, energikus, zabolázhatatlan lányra. Mindkettõjük alakításában vannak szép, szellemes és tartalmas pillanatok, de a dráma, a nagy átalakulás nem történik meg.
Márpedig errõl, ennyirõl szól Shakespeare darabja; ennek szolgálatában áll az összes, ügyes kézzel fölskiccelt mellékszereplõ. Mindannyian a két fõszereplõ nagy csatájához viszonyulnak, ahhoz adnak hozzá impulzusokat. Adják-adogatják - és akkor egyszer csak kiemelkedik közülük Bianca szerepében Rácz József. Nem a kézenfekvõ poén okán - hogy ugyanis férfi játszik nõt -, hanem a megformált karakter révén: ez a Bianca érdekesebb és markánsabb, mint a nõvére.
Szûcs Nelli ezen az estén adós maradt Katalin alakjának megfejtésével: nem tudjuk meg, hogy valóban megzabolázták a hárpiát, avagy egy óriási átverés tanúi vagyunk. A belsõ darab zárómonológjából sem derül ki, hogy leckefelmondás vagy belsõ meggyõzõdés diktálja-e Katalin szavait. Trill kötelességtudóan keménykedik, végigvezeti asszonyát a fegyelmezés stációin, de mintha nem ambicionálná igazán a felülkerekedést. Így aztán mindannyian alulmaradunk.
Debreceni Csokonai Színház, február 28.
***
