Magyar Narancs: Klasszikus zenei végzettséged van. Hogyan kezdtél zenélni?
Macskin Dávid: Az általános iskolában mindig láttam, ahogy a trombitatanár egy jó nagy táskával bemegy a zeneiskola épületszárnyába, és az onnan kiszűrődő hangok nagyon megtetszettek. Elsős voltam, amikor mondtam Kornél bácsinak, hogy nekem is kell egy olyan táska, amilyen neki van, és amiből olyan cuccot vesz elő, amiből ez szól. Másodikos koromban el is kezdtem trombitálni, pár évvel később bekerültem a szeghalmi, később pedig a csökmői fúvószenekarba, utóbbinak most én vagyok a karmestere. Ezeken a helyeken a saját akkori szintemhez képest már sokkal komolyabb, összetettebb zeneműveket játszottunk. Kifejezetten azok a darabok fogtak meg, amelyekben népzenei vagy komolyzenei gesztusok is voltak. Játszottunk Bartók Béla által feldolgozott gyermek- és népdalokat, de Farkas Antal, Farkas Ferenc vagy Hidas Frigyes fúvószenekarra írt kompozícióit is. A gimnáziumban éppen angol szódolgozatot írtam, amikor a szomszéd teremből, ahol énekóra volt, átszűrődött Dvořák 9. szimfóniája. Az ikonikus trombitaszólót hallva döntöttem el, hogy trombitaművész leszek. Békéscsabára jártam konziba, utána három évet tanultam a Zeneakadémián Kirsch János osztályában, majd Angliában végeztem posztgraduális képzésen Alan Thomasnál, aki a BBC zenekarának szólótrombitása. Később sokat turnéztam külföldön különböző szimfonikus zenekarokkal, bejártam Kínát és egész Európát, de egy idő után úgy éreztem, szeretnék visszajönni Magyarországra, mert izgalmas dolgok történtek itthon zeneileg. Amikor meghoztam ezt a döntést a 2010-es évek elején, már jó ideje foglalkoztattak azok a művészek, akik a klasszikus zene és más műfajok határmezsgyéin mozognak – gondolok itt például Dresch Mihályra, Borbély Mihályra vagy Lajkó Félixre. Én is valami hasonlót szerettem volna csinálni, amihez jobban meg kellett ismernem a népzenét, ezt pedig hol máshol tehettem volna meg, mint itthon?
MN: A klasszikus zenei érdeklődésed mellett korábban volt valamilyen szorosabb kapcsolatod elektronikus zenei vagy bármilyen más, könnyűzenei műfajokkal?
MD: Volt egy legendás zenekar, a Gyulai Big Band, ahová tizennégy évesen bevettek negyedik trombitásnak. Ott nálam sokkal tapasztaltabb, felnőtt művészekkel tudtam együtt dolgozni, akiktől nagyon sokat tanultam, ahogy később a zeneakadémiai éveim alatt is gyakran előfordult, hogy más, könnyűzenei formációkba hívtak fújni. Mindemellett színházban is dolgoztam. Az improvizatív zenék és a könnyűzenei gesztusok tehát teljesen organikus módon szivárogtak be az életembe. Mindig is megvolt bennem az a kettősség, hogy bár nagyon szeretek klasszikus zenét játszani, azért jó lenne a saját ötleteimet is megvalósítani. Még éppen Kínában voltam, amikor felhívtak a Bohemian Betyarstól, hogy be tudnék-e ugrani egy turnéjukra. Óriási bulik voltak, és mivel én nem vagyok punk, egzotikus kirándulás is volt ez a számomra. Aztán a Covid alatt lett időm ezen inspirációk feldolgozására, saját ötletekre. Az elektronikus zenéhez való vonzódásom szintén a 2010-es évek környékén erősödött fel, elsősorban egy Žagar-buli miatt, amely egészen forradalmi hatással volt rám.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
