A dreampop/shoegaze a kezdetektől, a néha 7–8 percig lebegő szerzeményektől hosszú utat tettek meg addig, hogy dalaik inkább passzoljanak a popzene hagyományosabb időmértékeihez, miközben zenéjük mit sem veszített ízeiből. Három remek albumot (Native Speaker, 2011; Flourish//Perish, 2013; Deep in the Iris, 2015) követően érkezik az idén az újabb lemez, ezt megelőlegezve indultak turnéra – esetükben bevált stratégiának tűnik, hogy az új szerzeményeket élőben, még a megjelenés előtt tesztelik, ahogyan ezt 2015-ös lemezük dalaival is tették.
A Braids élőben és lemezen is leginkább Raphaelle Standell-Prestonról szól, aki nemcsak nagyszerű énekesnő és remek dalszerző, de ahogy a mostani koncerten is megtapasztalhattuk, szuggesztív, a publikumhoz is kapcsolatot találó előadó. Rendkívüli vokális adottságai még jobban érvényesülnek a színpadon, és ehhez még gitárosként és billentyűsként is odatette a magáét. A kedves felütés után (magyar származású barátjuk szülei látták őket vendégül húsvétkor) gyorsan kiderült, hogy a Braids kivételes atmoszférateremtő erővel bír, zenéjük pillanatok alatt ejti rabul a közönséget. A folkból, szinti- és álompopból, vastagon beakadt IDM-elektronikából, némi soulból és jazzes tónusokból építkező zene izgalmasan hullámzik, nem nélkülözve a dinamikai váltásokat sem: Austin Tufts nemcsak remek dobos, de meghökkentő falzettel bíró vokalista is, Taylor Smith a billentyűs és szintitémákat adagolta vastagon. Standell-Preston nem csak szárnyaló hangjával vonta magára a figyelmet. Sort kerített arra is, hogy szóban és zenében is kiálljon a #metoo mozgalom mellett. Nem csupán a 2015-ös Deep in the Iris album talán legerősebb száma, a személyes gyermekkori abúzust és traumát megéneklő Miniskirt szólt erről, de ennek jegyében hangzott el az egyik új dal is a még meg nem jelent albumról. A kissé rövidre fogott koncerten azért előkerültek a régebbi számok is: a Blondie szinte drum and basst idéző, apróra tört ütemei felett, ha lehet, még jobban érvényesültek Standell-Preston szinte csillárt repesztő trillái.
A visszataps után olyan hirtelen jöttek vissza a ráadásra, hogy azt sem volt idejük megbeszélni, mit adjanak útravalónak: végül a jazzből, soulból és a jóleső tört ütemekből összerakott himnikus Warm Like Summerre esett a választásuk, a varázsütésre csillapodó lüktetés után fura is volt hazafelé a csend.
A38 hajó, április 2.
