Magyar Narancs: Gyakran látom önt nézőként különböző koncerteken. Ez nem igazán jellemző a gyakorló muzsikusokra.
Hollerung Gábor: A Müpában tényleg elég sokat ülök a nézőtéren. Különösen, ha fontos számomra a mű vagy az előadó.
MN: Melyik előadáson volt legutóbb?
HG: Őszintén szólva azt sem tudom biztosan megmondani, mit próbáltam a múlt héten, de ha jól emlékszem, Pergolesi Az úrhatnám szolgálóját néztem a Freiburgi Barokk Zenekar előadásában.
MN: Ebben az esetben mi volt a motiváció?
HG: Konkrétan az, hogy nyáron, Gödöllőn, a Barokk Kastélynapokon mi is előadjuk a darabot. Amúgy is foglalkoztat a régi zene, amit mi is ebben a stílusban igyekszünk játszani, még ha nincs is korhű hangszerparkunk.
MN: Ilyenkor összehasonlítja a saját zenekarát azzal, amelyet éppen hallgat?
HG: Nyilván ez elkerülhetetlen, de nekem a zenehallgatás inkább hobbim. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy zenész lettem. A gimnáziumban matek–fizika tagozatos osztályba jártam, ahol egy Bartók műveltségi verseny kapcsán végig kellett hallgatnom az egész Bartók-életművet. Így a lemezgyűjtés és zenehallgatás már fiatal koromban életem egyik kedvenc elfoglaltsága lett.
MN: A hazai zenekarokkal (Budapesti Fesztiválzenekar, Nemzeti Filharmonikusok, Concerto Budapest) sem hasonlítja össze a saját együttesét? Hol helyezi el magukat a szakmában?
HG: Ma már kevésbé vagyok szerény, mint fennállásunk első húsz évében. Hendikepes együttes voltunk, a szakma azt hitte, fiatalok lelkes csapata vagyunk, nehezen vette észre, hogy hivatásos együttessel áll szemben. Mindig is a feltörekvők gárdájához soroltak bennünket. De azt hiszem, az utóbbi négy-öt évben a magyar zene élvonalába kerültünk. Szerintem magabiztosan ott vagyunk az említett együttesek között.
MN: Mire alapozza a véleményét?
HG: Nemzetközi rangú szólisták vagy vendégkarmesterek, illetve a közönség visszajelzéseire. És hát halljuk a saját játékunkat. Tagadhatatlan, hogy nem vagyunk olyan nagy barátai egymásnak a szakmán belül, de azért vannak őszinte visszajelzések. Nyugodt szívvel vállalnánk egy vaktesztet. Idehívnánk nagy nemzetközi szakembereket, bekötnénk a szemüket, egymás után meghallgatnák az említett zenekarokat. Izgatottan várnánk, melyiket hallották a legjobbnak. Mi nyugodtan megmérkőznénk az említett körben, és biztos vagyok benne, hogy a legjobbak között végeznénk.
MN: De mint tudjuk, az értékítélet általában nem vakteszten születik. Hogyan lesz egy zenekarból nemzetközi hírű együttes?
HG: A minőség marketing kérdése is. Kétfajta marketing van: termék- és önmarketing. Bekerülni a nemzetközi piacra nemcsak szakmai teljesítmény, hanem kapcsolatrendszer kérdése is. És az is számít, hogy valaki képes-e invesztálni a saját imázsába vagy sem.
MN: Azt mondja, az a híres, akinek van rá pénze?
HG: Ismerünk olyan szólistákat a nemzetközi piacon, akik messze nem olyan jók, mint amennyire jól marketingeltek. Az biztos, hogy a nemzetközi hírnévhez pénz is kell.
MN: Végeztem egy felmérést, megkérdeztem nem kevés zeneértőt, mi jut eszébe a Budafoki Dohnányi Zenekarról. A válasz: Havasi Balázs, filmzenekoncertek. Semmi emlékezetes Mozart-opera, mint mondjuk Fischer Ivánéknál. Ez degradáló?
HG: Egyáltalán nem. Aki ezt degradálónak érzi, nem érti napjaink lényegét, és nincs felelősségérzete a jövővel kapcsolatban. Tavaly száz koncertet adtunk, és volt még öt lemezfelvételünk. A százból mindössze öt volt filmzene és öt Havasi Balázs-koncert. További kilencven koncertet adtunk a Müpában, a Zeneakadémián, Budafokon, Nyíregyházán, ezeken mind klasszikusokat játszottunk. A kilencven koncertet kb. 50 ezer ember látta-hallotta. A Havasi Balázs- és egyéb Aréna-koncertjeink (Carreras, Bocelli, ABBA) viszont százezres közönséget vonzottak.
MN: Miért lenne egy zenei produkció attól értékes, hogy sokan nézik-hallgatják?
HG: Mert ebben a publikumban ülnek azok a fiatalok és azok a középosztálybeliek, akik semmilyen körülmények között nem váltanának jegyet klasszikus koncertre. Ezeken a koncerteken ezek az emberek találkoznak egy szimfonikus zenekarral, vagy egy fantasztikus show-val, mint amilyen a Havasi Balázs-koncert, ahol azért Liszt-művek és igényes feldolgozások is elhangzanak, alkalmazkodva korunk problémájához, hogy a közönség egy 30 perces tételt már alig tud végighallgatni. A filmzenei koncertekből pedig egyenes út vezet a klasszikus koncertekig.
MN: Ezt bizonyítani is tudja?
HG: A közönségünknek neve van. Látjuk, hogy valaki tavaly jegyet vett a filmzenei, az idén pedig a komolyzenei koncertünkre. Ráadásul rengeteg történetem van arról, amikor egy szülő boldogan meséli, hogy a gyereke a mi filmzenei koncertünk hatására kezdett zenét tanulni.
MN: Az ön által említett több tízezres közönségből valószínűleg elenyésző ilyen példa akad.
HG: Én megfordítanám ezt a gondolatot: amikor a klasszikus zene közönsége érezhetően öregszik és fogy, akkor minden olyan mechanizmus, amely a szimfonikus zenét közelebb hozza az emberekhez, helyénvaló. A BFZ-t leszámítva mi vagyunk a legerősebb közönségbázisú zenekar Magyarországon. Ha mi ott vagyunk a Müpában, garantált a telt ház, és hát, valljuk be, ezt nem mindenki mondhatja el magáról.
MN: Az önök koncertjei elsősorban show-k, ahol a látványon, és nem feltétlenül a zenén van a hangsúly.
HG: Ez nem igaz. Egyrészt az évi mintegy száz koncertünkből maximum 10 bővül látványelemekkel, de ezeknél is a zenén van a hangsúly. A filmzenék is elsősorban hangversenydarabok. Sznobizmus és szakmai nagyképűség lenézni ezt a műfajt. A magyar zenekaroknak csak ajánlani tudom, hogy játsszák végig a John Williams-oeuvre-t. Játsszák el a teljes Harry Potter-szvitet, ami a próbajátékon is a legnehezebbek egyike, ebből a szempontból Richard Strauss vagy Stravinsky műveivel is összevethető.
MN: Azért mégis csak John Williams leste el az említettektől, és nem fordítva.
HG: Ezt inkább ihletnek mondanám, ami természetes, hiszen az egész filmzene a klasszikusokban, jelesül Wagnerben gyökerezik. Egy John Williams szimfonikus szvit pazar alkotás, igényes és komplikált zene. Adott esetben polifonikus szerkesztésű. A közönség nyilván nem sikolt fel előadás közben, hogy „hú, nézd, micsoda tématorlasztás!”, de az igényességet és a dimenziót érzékeli. Itt az egyszerű populáris zenéhez képest hangnemeket járunk át, bonyolult zeneszerzői technikákkal találkozunk. A filmzene-előadásunkon a kép alárendelt szerepet játszik, mert a képpel a zene dramaturgiáját, ellenpontját mutatjuk meg. Ilyen leveleket kapok: most jöttem rá, miért sírtam el magam ebben a jelenetben. A zene miatt. Tehát nem igaz, hogy a zene másodlagos. Igenis a zenét mutatjuk meg. És amellett, hogy ez a produkció mind zeneileg, mind minden egyéb szempontból igényes, széles közönségréteg érdeklődésére tart számot.
MN: Kiszolgálják a közönséget az életben maradásért? Eladják magukat?
HG: Mi el is adjuk magunkat. De ez nem jelent alacsonyabb minőséget. Aki ezt állítja, téved, nem érti a minőséget. Miért magasabb érték egy rosszul eljátszott Richard Strauss-alkotás, amit egy zenekar nem tud eljátszani, mert annyira nehéz, a karmester pedig nem tud elvezényelni, mert nem tanult vezényelni?
MN: Tényleg van ilyen?
HG: A magyar zenei élet valóságáról beszélünk. Egyébként ejthetnénk pár szót a fennmaradó mintegy 90, az ön terminológiájával élve értékes produkciónkról, mint pl. a katartikus Peer Gynt-előadás Huszti Péterrel, ahol elhangzott Grieg teljes kísérőzenéje, egy magával ragadó Shakespeare-előadás, amelyben felhangzottak a Shakespeare-életműhöz komponált legjelentősebb zeneművek, egy világsztárokkal megvalósult A sevillai borbély-előadás Káel Csaba rendezésében stb.
MN: Nem a szakmai sértettség beszél önből?
HG: Szó sincs sértettségről, én arról a szükséges felismerésről beszélek, hogy ebben a kis országban túl sokan vagyunk zenekarok, a piac pedig túl kicsi. Eközben a magyar zenei élet valóságos értékteremtő ereje és az általa megszólított réteg sokkal kisebb, mint hisszük. Emellett az értékrendünk reménytelenül konzervatív és egyre távolabb kerül a valóságtól.
MN: Milyen víziója van a klasszikus zene jövőjéről?
HG: A közönség öregszik. Ha a fiatalokat nem tudjuk megszólítani a zene szépségeivel, akkor egyre kevesebben fognak zenét tanulni. Már most olyan színvonalesés van a Zeneakadémián, hogy egy szimfonikus zenekar alig tud felvenni valakit az aktuális kínálatból.
A legjobbak rögtön elmennek külföldre. Nem tudom, húsz év múlva ki fog zenélni kinek. Ezért gondolom, hogy ha az érték befogadási mechanizmusával nem foglalkozunk, és ha a tömegkultúrával csak elutasító, adott esetben ellenséges a viszonyunk, akkor felelőtlenek vagyunk a jövővel szemben.
MN: Ennek ellentmond egy csomó projekt, amit ön bevállal. Énekel az ország, és még sorolhatnám.
HG: Valóban igyekszünk a fentebb vázoltakkal szembemenni. Az Énekel az ország egy több mint 30 éves projekt, idén hatszázan vesznek részt benne, fiatalok is bőven vannak közöttük. Egy háromnapos zenei táborba megyünk, megtanuljuk a Messiást, tavaly előadtuk Kodály Budavári Te Deumját, tavalyelőtt Bartók Cantata profanáját. Nemcsak előadták, értették is a műveket. Ezek az emberek továbbörökítik a zene szeretetét.
MN: Mi a legnagyobb sikerélménye mostanában?
HG: Öt-hat évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy az ön által említett zenekarokból valaki eljöjjön hozzánk kisegíteni egy koncertre. Most egymásnak adják a kilincset, hogy velünk játszhassanak.
MN: A Budafoki Dohnányi Zenekar 1993-ban lett hivatásos együttes. Hogyan érték el, hogy az önkormányzatnak máig fontos a zenekar?
HG: Nem volt ez mindig így. Kemény csatákat vívtunk, minden önkormányzatváltás után megbillent a székünk. 2011-ben már a zenekar felszámolási költségkimutatását is elkészítettem. A zenekar ázsiója hatalmasat ugrott, amikor Sting 2011-ben szimfonikus zenekari kísérettel koncertet adott Magyarországon. Miután az NFZ nem vállalta, bennünket kért fel a külföldi menedzsment, mert akkor már tudták rólunk, hogy otthon vagyunk ebben a műfajban. Tele volt velünk a sajtó. Az önkormányzati képviselők rádöbbentek, hogy Budafoknak a bor mellett a Dohnányi Zenekar a legerősebb cégére. És ezt ma így is gondolják.
