Interjú

„Nem tudom, húsz év múlva ki fog zenélni kinek”

Hollerung Gábor karmester

  • Kling József
  • 2018. május 12.

Zene

Kezdetben fiatalok lelkes csapatának tűnt, a szakma nem is vette komolyan. A most 25 éves Budafoki Dohnányi Zenekar mára a magyar zene élvonalába került. Legalábbis Hollerung Gábor, az együttes karmestere és motorja szerint, akivel arról beszélgettünk, miért vagyunk felelőtlenek, ha elutasítjuk a tömegkultúrát, és hogy a filmzene felől is el lehet jutni Mozarthoz. Vagy mégsem?

Magyar Narancs: Gyakran látom önt nézőként különböző koncerteken. Ez nem igazán jellemző a gyakorló muzsikusokra.

Hollerung Gábor: A Müpában tényleg elég sokat ülök a nézőtéren. Különösen, ha fontos számomra a mű vagy az előadó.

MN: Melyik előadáson volt legutóbb?

HG: Őszintén szólva azt sem tudom biztosan megmondani, mit próbáltam a múlt héten, de ha jól emlékszem, Pergolesi Az úrhatnám szolgálóját néztem a Freiburgi Barokk Zenekar előadásában.

MN: Ebben az esetben mi volt a motiváció?

HG: Konkrétan az, hogy nyáron, Gödöllőn, a Barokk Kastélynapokon mi is előadjuk a darabot. Amúgy is foglalkoztat a régi zene, amit mi is ebben a stílusban igyekszünk játszani, még ha nincs is korhű hangszerparkunk.

MN: Ilyenkor összehasonlítja a saját zenekarát azzal, amelyet éppen hallgat?

HG: Nyilván ez elkerülhetetlen, de nekem a zenehallgatás inkább hobbim. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy zenész lettem. A gimnáziumban matek–fizika tagozatos osztályba jártam, ahol egy Bartók műveltségi verseny kapcsán végig kellett hallgatnom az egész Bartók-életművet. Így a lemezgyűjtés és zenehallgatás már fiatal koromban életem egyik kedvenc elfoglaltsága lett.

MN: A hazai zenekarokkal (Budapesti Fesztiválzenekar, Nemzeti Filharmonikusok, Concerto Budapest) sem hasonlítja össze a saját együttesét? Hol helyezi el magukat a szakmában?

HG: Ma már kevésbé vagyok szerény, mint fennállásunk első húsz évében. Hendikepes együttes voltunk, a szakma azt hitte, fiatalok lelkes csapata vagyunk, nehezen vette észre, hogy hivatásos együttessel áll szemben. Mindig is a feltörekvők gárdájához soroltak bennünket. De azt hiszem, az utóbbi négy-öt évben a magyar zene élvonalába kerültünk. Szerintem magabiztosan ott vagyunk az említett együttesek között.

MN: Mire alapozza a véleményét?

HG: Nemzetközi rangú szólisták vagy vendégkarmesterek, illetve a közönség visszajelzéseire. És hát halljuk a saját játékunkat. Tagadhatatlan, hogy nem vagyunk olyan nagy barátai egymásnak a szakmán belül, de azért vannak őszinte visszajelzések. Nyugodt szívvel vállalnánk egy vaktesztet. Idehívnánk nagy nemzetközi szakembereket, bekötnénk a szemüket, egymás után meghallgatnák az említett zenekarokat. Izgatottan várnánk, melyiket hallották a legjobbnak. Mi nyugodtan megmérkőznénk az említett körben, és biztos vagyok benne, hogy a legjobbak között végeznénk.

MN: De mint tudjuk, az értékítélet általában nem vakteszten születik. Hogyan lesz egy zenekarból nemzetközi hírű együttes?

HG: A minőség marketing kérdése is. Kétfajta marketing van: termék- és önmarketing. Bekerülni a nemzetközi piacra nemcsak szakmai teljesítmény, hanem kapcsolatrendszer kérdése is. És az is számít, hogy valaki képes-e invesztálni a saját imázsába vagy sem.

MN: Azt mondja, az a híres, akinek van rá pénze?

HG: Ismerünk olyan szólistákat a nemzetközi piacon, akik messze nem olyan jók, mint amennyire jól marketingeltek. Az biztos, hogy a nemzetközi hírnévhez pénz is kell.

MN: Végeztem egy felmérést, megkérdeztem nem kevés zeneértőt, mi jut eszébe a Budafoki Dohnányi Zenekarról. A válasz: Havasi Balázs, filmzenekoncertek. Semmi emlékezetes Mozart-opera, mint mondjuk Fischer Ivánéknál. Ez degradáló?

HG: Egyáltalán nem. Aki ezt degradálónak érzi, nem érti napjaink lényegét, és nincs felelősségérzete a jövővel kapcsolatban. Tavaly száz koncertet adtunk, és volt még öt lemezfelvételünk. A százból mindössze öt volt filmzene és öt Havasi Balázs-koncert. További kilencven koncertet adtunk a Müpában, a Zeneakadémián, Budafokon, Nyíregyházán, ezeken mind klasszikusokat játszottunk. A kilencven koncertet kb. 50 ezer ember látta-hallotta. A Havasi Balázs- és egyéb Aréna-koncertjeink (Carreras, Bocelli, ABBA) viszont százezres közönséget vonzottak.

MN: Miért lenne egy zenei produkció attól értékes, hogy sokan nézik-hallgatják?

HG: Mert ebben a publikumban ülnek azok a fiatalok és azok a középosztálybeliek, akik semmilyen körülmények között nem váltanának jegyet klasszikus koncertre. Ezeken a koncerteken ezek az emberek találkoznak egy szimfonikus zenekarral, vagy egy fantasztikus show-val, mint amilyen a Havasi Balázs-koncert, ahol azért Liszt-művek és igényes feldolgozások is elhangzanak, alkalmazkodva korunk problémájához, hogy a közönség egy 30 perces tételt már alig tud végighallgatni. A filmzenei koncertekből pedig egyenes út vezet a klasszikus koncertekig.

MN: Ezt bizonyítani is tudja?

HG: A közönségünknek neve van. Látjuk, hogy valaki tavaly jegyet vett a filmzenei, az idén pedig a komolyzenei koncertünkre. Rá­adásul rengeteg történetem van arról, amikor egy szülő boldogan meséli, hogy a gyereke a mi filmzenei koncertünk hatására kezdett zenét tanulni.

MN: Az ön által említett több tízezres közönségből valószínűleg elenyésző ilyen példa akad.

HG: Én megfordítanám ezt a gondolatot: amikor a klasszikus zene közönsége érezhetően öregszik és fogy, akkor minden olyan mechanizmus, amely a szimfonikus zenét közelebb hozza az emberekhez, helyénvaló. A BFZ-t leszámítva mi vagyunk a legerősebb közönségbázisú zenekar Magyarországon. Ha mi ott vagyunk a Müpában, garantált a telt ház, és hát, valljuk be, ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

MN: Az önök koncertjei elsősorban show-k, ahol a látványon, és nem feltétlenül a zenén van a hangsúly.

HG: Ez nem igaz. Egyrészt az évi mintegy száz koncertünkből maximum 10 bővül lát­vány­elemekkel, de ezeknél is a zenén van a hangsúly. A filmzenék is elsősorban hangversenydarabok. Sznobizmus és szakmai nagyképűség lenézni ezt a műfajt. A magyar zenekaroknak csak ajánlani tudom, hogy játsszák végig a John Williams-oeuvre-t. Játsszák el a teljes Harry Potter-szvitet, ami a próbajátékon is a legnehezebbek egyike, ebből a szempontból Richard Strauss vagy Stravinsky műveivel is összevethető.

MN: Azért mégis csak John Williams leste el az említettektől, és nem fordítva.

HG: Ezt inkább ihletnek mondanám, ami természetes, hiszen az egész filmzene a klasszikusokban, jelesül Wagnerben gyökerezik. Egy John Williams szimfonikus szvit pazar alkotás, igényes és komplikált zene. Adott esetben polifonikus szerkesztésű. A közönség nyilván nem sikolt fel előadás közben, hogy „hú, nézd, micsoda tématorlasztás!”, de az igényességet és a dimenziót érzékeli. Itt az egyszerű populáris zenéhez képest hangnemeket járunk át, bonyolult zeneszerzői technikákkal találkozunk. A filmzene-előadásunkon a kép alárendelt szerepet játszik, mert a képpel a zene dramaturgiáját, ellenpontját mutatjuk meg. Ilyen leveleket kapok: most jöttem rá, miért sírtam el magam ebben a jelenetben. A zene miatt. Tehát nem igaz, hogy a zene másodlagos. Igenis a zenét mutatjuk meg. És amellett, hogy ez a produkció mind zeneileg, mind minden egyéb szempontból igényes, széles közönségréteg érdeklődésére tart számot.

MN: Kiszolgálják a közönséget az életben maradásért? Eladják magukat?

HG: Mi el is adjuk magunkat. De ez nem jelent alacsonyabb minőséget. Aki ezt állítja, téved, nem érti a minőséget. Miért magasabb érték egy rosszul eljátszott Richard Strauss-alkotás, amit egy zenekar nem tud eljátszani, mert annyira nehéz, a karmester pedig nem tud elvezényelni, mert nem tanult vezényelni?

MN: Tényleg van ilyen?

HG: A magyar zenei élet valóságáról beszélünk. Egyébként ejthetnénk pár szót a fennmaradó mintegy 90, az ön terminológiájával élve értékes produkciónkról, mint pl. a katartikus Peer Gynt-előadás Huszti Péterrel, ahol elhangzott Grieg teljes kísérőzenéje, egy magával ragadó Shakespeare-előadás, amelyben felhangzottak a Shakespeare-életműhöz komponált legjelentősebb zeneművek, egy világsztárokkal megvalósult A sevillai borbély-előadás Káel Csaba rendezésében stb.

MN: Nem a szakmai sértettség beszél önből?

HG: Szó sincs sértettségről, én arról a szükséges felismerésről beszélek, hogy ebben a kis országban túl sokan vagyunk zenekarok, a piac pedig túl kicsi. Eközben a magyar zenei élet valóságos értékteremtő ereje és az általa megszólított réteg sokkal kisebb, mint hisszük. Emellett az értékrendünk reménytelenül konzervatív és egyre távolabb kerül a valóságtól.

MN: Milyen víziója van a klasszikus zene jövőjéről?

HG: A közönség öregszik. Ha a fiatalokat nem tudjuk megszólítani a zene szépségeivel, akkor egyre kevesebben fognak zenét tanulni. Már most olyan színvonalesés van a Zeneakadémián, hogy egy szimfonikus zenekar alig tud felvenni valakit az aktuális kínálatból.
A legjobbak rögtön elmennek külföldre. Nem tudom, húsz év múlva ki fog zenélni kinek. Ezért gondolom, hogy ha az érték befogadási mechanizmusával nem foglalkozunk, és ha a tömegkultúrával csak elutasító, adott esetben ellenséges a viszonyunk, akkor felelőtlenek vagyunk a jövővel szemben.

MN: Ennek ellentmond egy csomó projekt, amit ön bevállal. Énekel az ország, és még sorolhatnám.

HG: Valóban igyekszünk a fentebb vázoltakkal szembemenni. Az Énekel az ország egy több mint 30 éves projekt, idén hatszázan vesznek részt benne, fiatalok is bőven vannak közöttük. Egy háromnapos zenei táborba megyünk, megtanuljuk a Messiást, tavaly előadtuk Kodály Budavári Te Deumját, tavalyelőtt Bartók Cantata profanáját. Nemcsak előadták, értették is a műveket. Ezek az emberek továbbörökítik a zene szeretetét.

MN: Mi a legnagyobb sikerélménye mostanában?

HG: Öt-hat évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy az ön által említett zenekarokból valaki eljöjjön hozzánk kisegíteni egy koncertre. Most egymásnak adják a kilincset, hogy velünk játszhassanak.

MN: A Budafoki Dohnányi Zenekar 1993-ban lett hivatásos együttes. Hogyan érték el, hogy az önkormányzatnak máig fontos a zenekar?

HG: Nem volt ez mindig így. Kemény csatákat vívtunk, minden önkormányzatváltás után megbillent a székünk. 2011-ben már a zenekar felszámolási költségkimutatását is elkészítettem. A zenekar ázsiója hatalmasat ugrott, amikor Sting 2011-ben szimfonikus zenekari kísérettel koncertet adott Magyarországon. Miután az NFZ nem vállalta, bennünket kért fel a külföldi menedzsment, mert akkor már tudták rólunk, hogy otthon vagyunk ebben a műfajban. Tele volt velünk a sajtó. Az önkormányzati képviselők rádöbbentek, hogy Budafoknak a bor mellett a Dohnányi Zenekar a legerősebb cégére. És ezt ma így is gondolják.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.