Zene

Egy kereskedelmi tévé nem a Magyar Államvasutak, például sokkal kevesebb bosszankodással jár, ha a Jó estét, Magyarország!-ot késsük le, mint a szolnoki gyorsított személyt, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen mindegy, mikor kezdődnek a műsorok.

Kevés olyan történelmi esemény van, amit annyiszor és annyiféleképpen dolgozott volna fel a "népszerű-tudományos-szórakoztató" történetírás, mint a nürnbergi per. A gigantikus tárgyalássorozatról könyvet írt boldog-boldogtalan, dokumentumfilmek, sőt még színdarabok és játékfilmek is készültek, így aztán aki jobban beleásta magát a témába, mindent megtudhatott a vádlottakról. Mit ettek, mit ittak, hányas lábuk volt, jártak-e misére, kiverték-e a faszukat éjjelente. Minden kiderült, ami "érdekes" lehet, a közönség pedig vevő volt ezekre a tulajdonképpen lényegtelen dolgokra.

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy bé helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.

Hősöm tere - a Tisztabúza éjszakája

Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Az egyetlen asszonytól, aki felbukkant a Buena Vista Social Club idős urai között, egy kicsit tartott Ry Cooder. Nem az adottságaitól, természetesen, hanem hogy nehezebb lesz megtalálni azt a csomópontot, amely a nép- és a populáris zene felől egyaránt megközelíthető (mint az ugyancsak boleróénekes Ibrahim Ferrer esetében). Most, hogy már kapható az album, nem tudom, mire jutottak azzal a ponttal, vélhetően összejött - de én akkor is odavagyok, ha nem. Sőt. Hajlok rá, még Ferrerénél is jobban kedvelem.

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

El tudják önök képzelni, hogy Robert De Niro - de jó, legyen csak Jávor Pál - egy reggelen plüsstigrisnek öltözve bohócot csinál magából egy tévéműsorban, majd este főszerepet játszik egy filmben? (És itt most nem a színész méltóságáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem.) Kíváncsiak önök egy olyan műre, amelynek leghitelesebb szereplője a Vidám Színpad büféjében szocializálódott gengszterimitátor? Szívesen megnéznék, amint Fullajtár Andrea ráhajt a bronzéremre a bázakerettyei Udvaros Dorottya- hasonmásversenyen? Nos, ha minden kérdésre igennel válaszoltak, akkor feltétlenül menjenek el a Rosszfiúk című filmre, mert nem fognak csalódni.

Noha két napi-, három hetilappal és négy-öt folyóirattal birkózok meg rendszeresen, mind között a Szenvedélybetegségek című periodika tanulmányozása nyújtja a leghevesebb élvezetet. Lelkes híve, rabja vagyok; adekvát módon, szenvedélyesen szeretem.

Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.

Régen rossz, ha egy festő életpályája izgalmasabbnak bizonyul az életművénél, ugyanakkor, ha valaki magáról a személyről kíván filmet forgatni, jó, ha két tényező legalábbis úgy-ahogy balanszírozva van. Ilyeténképpen Henri de Toulouse-Lautrec ideális alany a gyöngyvászon számára: egy a XIX. század második felének kiemelkedő és máig népszerű képzőművészei közül, életét pedig nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek.

Elképesztő mondatok. Elképesztő mondatok vannak ebben a könyvben. Olyan mondatok, hogy olvastuk után az ember bármit tesz, szégyelli magát. Szégyelli magát, hogy ma él, hogy egyáltalán él, hogy élni akar, hogy látni akarja felnőni a gyerekeit. Szégyelli magát, amiért tovább olvas, a következő elképesző mondatig és az azután következőig, hogy kíváncsi a történetre. Az összes történetre, aminek nem lett volna szabad soha megtörténnie, pláne megismétlődnie újra, tegnap is, ma is. És szégyelli magát, ahogy mindezt megpróbálja verbalizálni, gépbe ütni, mondván: dolgozik. És mégsem tehet mást. Borowski elképesztő, elviselhetetlen és alapvető. Hihetetlen, és mégsem lehet nem elhinni, amit ír, kegyetlenül pontos, kíméletlenül őszinte. Olvasni kell.