Tizenkét húr, ha pattan (Trilogy)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

Triology

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

Még ha csak hárman vannak is: egy hegedűs lány, Daisy Jopling Londonból, egy hegedűs fiú, Aleksey Igudesman Szentpétervárról és egy csellós, Tristan Schulze Drezdából. A brácsás holléte titkozatos homályba vész, meg sem született még, vagy már meg is ölték. Második albumuk címadó száma ez utóbbira játszik rá: Who Killed The Viola Player? (folytatva Truffaut Lőj a zongoristára és Elton John Dont Shoot Me Im Only The Piano Player muzsika-gyilok sorát), igaz, föl is támasztották már (Schulze egyelőre csak színpadon előadott darabja: The Resurrection Of The Viola Player). ´k hárman Bécsben jöttek össze, 1995-ben egy jazzklubban debütáltak, onnan indultak meghódítani a művelt világot, amihez biztos háttér a BMG/RCA Victor hat CD-re szóló szerződése (a multi mellett egy bécsi kft.-hez is kötődnek: a Reverso olyan művészek ügyeit viszi, mint Vera Bilá, Marianne Faithfull, Falco vagy a Drahdiwaberl, és Neue Deutsche Welle válogatásokba sűríti a 80-as éveket). Bemutatkozó albumuk (Triology Plays Ennio Morricone) az olasz filmzeneszerző félisten hátborzongató és könnyfakasztó világába visz el (még azt a szájharmonikaszót is tudja a hegedű), sárga-fekete designja a monarchiát idézi (a második lemezen magyar nevek is feltűnnek, haj és kozmetika by Esther Wörösmarty, a külön köszönet listán pedig egy Ophelia Orlandianyi). Hogy a Morricone-lemez egységes, az evidens. Hogy a második mitől az, miközben Wagnertől Piazzollán, Paco de Lucián, tradicionális kameruni pigmeus és ír zenén át saját - éneket, kiáltozást, tehát verbális dramaturgiát is alkalmazó - kompozíciókon keresztül jut el egy (szintén saját) zsidó dalocskáig, az maga a titokzatos lényeg. Azt a Triology tudja, a hallgató (szerencsés esetben néző) pedig érzi.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...