Könyv: A magyar Berlin (Zelei Miklós: A kettézárt falu)

  • Szerbhorváth György
  • 2000. június 22.

Zene

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy bé helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.

A kép alighanem még egy berlini számára sem ismerős.

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.

A magyar himnusz - legalábbis Szenes Andrea interpretációjában - rég arról szól, hogy a balsors régen tépi a magyart, s ha karikírozva is, de kivel mással fordulhat elő a fentebb részleteibe menően leírt eset, ha nem egy magyar faluval, illetőleg annak magyar lakosaival. Bár állítólag - legalábbis a túlzásra mindig hajlamos drámairodalom szerint - volt már olyan eset, hogy egy lakást kettéfűrészelt a határ, itt egy konkrét esetről van szó. Történt ugyanis a második világháború vége felé, hogy az MVSZ által most felülvizsgálat alatt álló trianoni szerződés szerint még Csehszlovákiához tartozó, korábban egybenőtt Szelmencet most Nagyszelmenc és Kisszelmenc néven széthasította a világtörténelem, már ha világtörténelmi eseménynek tartjuk azt, ha egy csapatnyi tökrészeg szovjet katona szögesdrót kerítést húz fel az udvarokon keresztül, később pedig öt méter magas sövényfalfélét, nehogy már a szlovákiai magyar anyós a kárpátaljai vejét szapulja - mert csempészni mindvégig lehetett 1945-től napjainkig, bár erről szégyenlősen vallanak a kötetben nyilatkozó, életútmesélő helybéliek; igaz, az szépen kiderül, hogy hány Pobeda óra dukált egy pár szlovák (magyar) csizmáért, belekalkulálva az orosz katonáknak járó piát, mert a pálinka szó e műben sűrűbben bukkan fel, mint a múlt héten ecsetelt Popov-regényben (s ez utal arra is, hogy az italozás nem orosz sajátosság, hanem magyar és szlovák és stb. is).

Gőzöm nincs, az egyéb műveiben is a műfajokat előszeretettel ötvöző (s olykor kavaró) Zelei Miklós miért nevezi e könyvét dokumentumregénynek, mert úgy regény az, ahogyan én svájci mikrobiológus vagyok. Először úgy tűnt, itt szociográfiáról lenne szó, s meg is örültem, végre tán újjáéled a harmincas évek nagy magyar műfaja, s íme, a szerző ragyogó érzékkel talált egy voltaképp ismeretlen területet: a dolgok sűrűjébe került magyar parasztfalut. De a nyavalyát - láttam olvasás közben -, itt egy kurrens metódusról van szó: életútinterjúról, az oral historyról. Mert vannak a helybéliek, akik elmondják, miképpen élték meg az eseményeket: a szovjet és csehszlovák határőrök önkényeskedését, a kényszermunkára hurcolást, a folyamatos zsarolást és a folyamatos lefizetéseket (naná, pálinkával). Meg azt, miképpen lehetett elutazni a nagyi temetésére az ötszáz méterre lévő temetőbe - Kijeven át. Vagy - ami normálisabbnak tűnik - beszélni a túloldalon, húsz méterre kapálgató testvérrel, három hónaponként, levélben. Mert átbeszélni is lehetett a határon, csakhogy ehhez vagy a határőrt kellett leitatni, vagy pedig az elhurcolást kellett elviselni.

Zelei aranykézzel talált egy témát, s azáltal, hogy nem nyúlt bele, az utóbbi idők egyik legérdekfeszítőbb könyvét produkálta, legalábbis azok számára, akiket a történelem nem a nagypolitika, hanem inkább a társadalomtörténet szintjén érdekel. Miközben Tar Sándor rendületlenül szocionovellázik - s a rendületlenség egyik járuléka az, hogy végül tök unalmassá válik -, addig az e kötetben leírt szociointerjúk eredetisége kétségbevonhatatlan. Az eredetiségből pedig mi más is következhetik, hogy amíg az olvasó e magyar (ukrán, orosz jövevényszavakkal dúsított) dumákat olvassa, egyszerre sír és nevet is. Mert amíg az MVSZ-ista trianonozáson épelméjű magyar csak röhögni tud, addig itt a párizsi békeszerződést is megelőző kvázinépszavazás eredménye úgy serceg, akár ha beleköpünk a serpenyőbe, mehet-e már a bécsi szelet az olajba. Hogy azért tényleg álljon meg a menet: amikor a kisszelmenci Tóth Imre csak paszporttal mehet át a nagyszelmenci csűrjébe, mi telkének szerves tartozéka volt, akkor azért nehogy már ne menjen fel bennünk a pumpa, hogy mégis, ennyire hülye volt-e a szovjet, vagy csak önsorsrontó. Ahogyan az önsorsrontás motívuma akkor is belénk ötlik, amikor azt olvassuk, hogy a derék magyar legények életük mesélése során főképpen csak a nagy berúgásokra emlékeznek (noha a nagy berúgásokra törvény szerint nem is emlékezhetünk). Persze ekkor nem önsorsrontásról van szó, hanem kényszerről: egy faluban mi mást is lehet csinálni, mint dolgozni, akár az állat, majd piálni. A kötet így egyszerre tanúsítja azt, hogy falun élni nem jó, s hogy még rosszabb, ha a falun megjelenik a politika. Igaz, ez utóbbi se biztos, mert ha a szelmenciek véletlenül egy országban találják magukat, életútjukat a születésen, az esküvőn és a saját temetésükön kívül legfeljebb a kapálás, kaszálás, aratás és etetés fogalmaival írhatnánk le, bár ha Torgyán lett volna a miniszterük, becsúszhatott volna egy-két demonstráció is.

A kettézárt falu azonban azt mutatja, hogy Dosztojevszkij és Kafka együttes erővel sem tudott volna egy olyan világot képezni, amelyben a szláv erőszakoskodás és vodkás megbocsátás, a magyar huncutság és a megalázkodó majd-csak-lesz-valami, a hivatal (hatalom) hülyesége, no és elsősorban az abszurd ekkora erővel egyesül.

Szerbhorváth György

Zelei Miklós: A kettézárt falu (dokumentumregény); Adolf Buitenhuis fényképeivel; Ister, 2000, 278 oldal, 1300 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.