Könyv: A magyar Berlin (Zelei Miklós: A kettézárt falu)

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy bé helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.

A kép alighanem még egy berlini számára sem ismerős.

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.

A magyar himnusz - legalábbis Szenes Andrea interpretációjában - rég arról szól, hogy a balsors régen tépi a magyart, s ha karikírozva is, de kivel mással fordulhat elő a fentebb részleteibe menően leírt eset, ha nem egy magyar faluval, illetőleg annak magyar lakosaival. Bár állítólag - legalábbis a túlzásra mindig hajlamos drámairodalom szerint - volt már olyan eset, hogy egy lakást kettéfűrészelt a határ, itt egy konkrét esetről van szó. Történt ugyanis a második világháború vége felé, hogy az MVSZ által most felülvizsgálat alatt álló trianoni szerződés szerint még Csehszlovákiához tartozó, korábban egybenőtt Szelmencet most Nagyszelmenc és Kisszelmenc néven széthasította a világtörténelem, már ha világtörténelmi eseménynek tartjuk azt, ha egy csapatnyi tökrészeg szovjet katona szögesdrót kerítést húz fel az udvarokon keresztül, később pedig öt méter magas sövényfalfélét, nehogy már a szlovákiai magyar anyós a kárpátaljai vejét szapulja - mert csempészni mindvégig lehetett 1945-től napjainkig, bár erről szégyenlősen vallanak a kötetben nyilatkozó, életútmesélő helybéliek; igaz, az szépen kiderül, hogy hány Pobeda óra dukált egy pár szlovák (magyar) csizmáért, belekalkulálva az orosz katonáknak járó piát, mert a pálinka szó e műben sűrűbben bukkan fel, mint a múlt héten ecsetelt Popov-regényben (s ez utal arra is, hogy az italozás nem orosz sajátosság, hanem magyar és szlovák és stb. is).

Gőzöm nincs, az egyéb műveiben is a műfajokat előszeretettel ötvöző (s olykor kavaró) Zelei Miklós miért nevezi e könyvét dokumentumregénynek, mert úgy regény az, ahogyan én svájci mikrobiológus vagyok. Először úgy tűnt, itt szociográfiáról lenne szó, s meg is örültem, végre tán újjáéled a harmincas évek nagy magyar műfaja, s íme, a szerző ragyogó érzékkel talált egy voltaképp ismeretlen területet: a dolgok sűrűjébe került magyar parasztfalut. De a nyavalyát - láttam olvasás közben -, itt egy kurrens metódusról van szó: életútinterjúról, az oral historyról. Mert vannak a helybéliek, akik elmondják, miképpen élték meg az eseményeket: a szovjet és csehszlovák határőrök önkényeskedését, a kényszermunkára hurcolást, a folyamatos zsarolást és a folyamatos lefizetéseket (naná, pálinkával). Meg azt, miképpen lehetett elutazni a nagyi temetésére az ötszáz méterre lévő temetőbe - Kijeven át. Vagy - ami normálisabbnak tűnik - beszélni a túloldalon, húsz méterre kapálgató testvérrel, három hónaponként, levélben. Mert átbeszélni is lehetett a határon, csakhogy ehhez vagy a határőrt kellett leitatni, vagy pedig az elhurcolást kellett elviselni.

Zelei aranykézzel talált egy témát, s azáltal, hogy nem nyúlt bele, az utóbbi idők egyik legérdekfeszítőbb könyvét produkálta, legalábbis azok számára, akiket a történelem nem a nagypolitika, hanem inkább a társadalomtörténet szintjén érdekel. Miközben Tar Sándor rendületlenül szocionovellázik - s a rendületlenség egyik járuléka az, hogy végül tök unalmassá válik -, addig az e kötetben leírt szociointerjúk eredetisége kétségbevonhatatlan. Az eredetiségből pedig mi más is következhetik, hogy amíg az olvasó e magyar (ukrán, orosz jövevényszavakkal dúsított) dumákat olvassa, egyszerre sír és nevet is. Mert amíg az MVSZ-ista trianonozáson épelméjű magyar csak röhögni tud, addig itt a párizsi békeszerződést is megelőző kvázinépszavazás eredménye úgy serceg, akár ha beleköpünk a serpenyőbe, mehet-e már a bécsi szelet az olajba. Hogy azért tényleg álljon meg a menet: amikor a kisszelmenci Tóth Imre csak paszporttal mehet át a nagyszelmenci csűrjébe, mi telkének szerves tartozéka volt, akkor azért nehogy már ne menjen fel bennünk a pumpa, hogy mégis, ennyire hülye volt-e a szovjet, vagy csak önsorsrontó. Ahogyan az önsorsrontás motívuma akkor is belénk ötlik, amikor azt olvassuk, hogy a derék magyar legények életük mesélése során főképpen csak a nagy berúgásokra emlékeznek (noha a nagy berúgásokra törvény szerint nem is emlékezhetünk). Persze ekkor nem önsorsrontásról van szó, hanem kényszerről: egy faluban mi mást is lehet csinálni, mint dolgozni, akár az állat, majd piálni. A kötet így egyszerre tanúsítja azt, hogy falun élni nem jó, s hogy még rosszabb, ha a falun megjelenik a politika. Igaz, ez utóbbi se biztos, mert ha a szelmenciek véletlenül egy országban találják magukat, életútjukat a születésen, az esküvőn és a saját temetésükön kívül legfeljebb a kapálás, kaszálás, aratás és etetés fogalmaival írhatnánk le, bár ha Torgyán lett volna a miniszterük, becsúszhatott volna egy-két demonstráció is.

A kettézárt falu azonban azt mutatja, hogy Dosztojevszkij és Kafka együttes erővel sem tudott volna egy olyan világot képezni, amelyben a szláv erőszakoskodás és vodkás megbocsátás, a magyar huncutság és a megalázkodó majd-csak-lesz-valami, a hivatal (hatalom) hülyesége, no és elsősorban az abszurd ekkora erővel egyesül.

Szerbhorváth György

Zelei Miklós: A kettézárt falu (dokumentumregény); Adolf Buitenhuis fényképeivel; Ister, 2000, 278 oldal, 1300 Ft

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...