Fel a fejjel (Sinéad O´Connor: Faith And Courage)
Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.
- Ajánlom
Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.
Szőnyei Tamás
Atlantic, 2000