Fel a fejjel (Sinéad O´Connor: Faith And Courage)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.

Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.

Szőnyei Tamás

Atlantic, 2000

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...