Persze Kiss Erzsi éneklésének kétségkívül a halandzsanyelv a legfõbb sajátossága. Több helyen is láttam, hogy Kiss Erzsi-nyelvnek mondják, hát jó, ráadásul nagyjából jogos is, noha a jó hangú és fölöttébb rokonszenves énekesnõ nem áll teljesen egyedül az "ámbo ombo petana ingede" és "tuketszö déj" típusú megfogalmazásaival. Nekem így hirtelen a francia Lo' Jo együttes jut eszembe ebben a zsánerben (meg ahogy a dzsesszben improvizálnak), de õk azért nagyobb részt valóságos nyelven énekelnek - Kiss Erzsi ezt csak kivételesen teszi, ezen a lemezen egyetlen, a B‘lgától kölcsönzött számban, nem mondom, furcsa is, már-már idegenszerû a hirtelen és átmeneti fordulat. Semmiképpen sem ez a kedvenc számom, és van még néhány, ami kissé vázlatosnak, késõbb elmélyültebben kibontandónak tûnik. Amúgy teljesen egyetértek ezzel a halandzsaprogrammal: egy béna dalszöveg könnyen tönkrevágja a legjobb zenét is. Az igényes poptól sem várunk gondolatokat, egyszerûen csak élvezni szeretjük, örülünk, ha lüktet és enyhén bódít is. Erre pedig tökéletesen alkalmasak ezek a rejtélyes idegenszerûséggel légiesített dalok.
A lemezkezdõ és címadó számot valóban teleugatja a zenekar, a többi pedig hol egy kicsit világzenés hangzású, reggae-s, balkános, latinos, hol valami fúziós dzsesszbe hajlik a fúvósok aktív jelenléte miatt.
Narrator Records, 2010
****
