Ebbõl itt sem sül ki semmi jó, csak az olyan felettébb kínos szövegek, mint hogy "Egyre gyorsabban, egyre többet, pont úgy, ahogy régen Johnny is tette", ami után hangulatfestés gyanánt nyugodtan el lehetne ismételni A legjobb méregnek a fej falba verésérõl szóló passzusát is. De könnyû lenne a felesleges nosztalgiára fogni mindent, ami rossz a húszéves Tankcsapda új lemezén; borzalmas dalszöveg nem egy akad e nélkül is ("Nem csak a dressz, amiben hozzám jössz", nyomott hangsúllyal a "rímeken"), és sem a zene, sem az ének nem kárpótol értük.
Annak kár is túl nagy jelentõséget tulajdonítani, hogy a hangzásban nincs meg semmi abból, amit az ember egy ország vezetõ rockzenekarától elvárna, hiszen végül is szódával elmegy így is, kissé tompa zenével, túlzottan elõretolt énekkel és (akárhogy is próbálok rá visszaemlékezni, úgy tûnik) gyakorlatilag basszus nélkül. A fõ probléma, hogy úgy tetszik, a zenekar nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindent elért, amit el lehetett, nemcsak sikerben, de hangszeres tudásban is: az "õszinte rockzene" helyett, ami miatt annak idején mindenki két perc alatt beléjük szeretett, a Minden jóton végigvonul a kényszeres kísérletezés. Noha Lukácsnak még mindig megvan a hangja, annyi (oda nem illõ) effekt van rajta, mintha valamiféle hiányosságot kéne palástolni velük, és a zenében is több a határtágítgatás a pop vagy - a lemez mélypontján (Mindentõl távol) - a sramli felé, mint ahány emlékezetes riff vagy dobtéma került a lemezre.
Ha egy ilyen kort megélt együttesnél feltétlenül az önismétlõ és az érdektelen, ámde elõremutató lemezek közül kell választani, a Minden jót a tökéletes érv az elõbbi mellett.
Alexandra Records, 2009
** alá
