Egy komolyzenész körökben cirkuláló vicc szerint ennyit is elég tudni ahhoz, hogy valaki karmester legyen. A képzeletbeli szoba alaprajza szerint a levegőben elhelyezett ütések adják egy négynegyedes taktus jelzésére szolgáló irányokat: le (padló), balra (ablak), jobbra (ajtó), fel (plafon).
A magyar elektronikus zenei producer második albumát adta ki Mike Paradinas (µ-Ziq) legendás Planet Mu kiadójánál
A kanadai Dan Bejar vezette zenekar már a tizenharmadik nagylemezénél tart, és ezek között elég nehéz két olyat találni, amelyek hasonlítanának egymásra.
Amikor 1949. szeptember 16-án, a Bécsi diákok című zenés játék premierjével megnyílt az államosított Fővárosi Operettszínház, senki nem gondolta, hogy a következőkben a műfaj klasszikusainak áll a zászló. Minden jel arra utalt, hogy a bolsevik propagandasajtóban lesajnált, silánynak, gyakran pornográfnak minősített művek helyébe a szovjet típusú népszórakoztatás etalonja, a szocialista operett („szocoper”) lép, amelynek meghonosítását pár hónappal korábban a Nemzeti Színház alkotógárdája meg is kísérelte.
A mostanra Brian Molko és Stefan Olsdal duójára fogyatkozott londoni Placebo több mint nyolc évig nem adott ki új lemezt, ami annak is betudható, hogy az előző két lemezük komoly alkotói válságról tanúskodott.
Lehet-e újat mondani egy hordozóval? A médium lenne a jazzüzenet? A jól artikulált „igent” ezúttal a Boden-tó partjáról, egy magyar klarinétostól kaptuk.
Három, a fátum kényszerpályáján végighaladó operai nőalakot jelenít meg második szólóalbumán a fiatal amerikai szoprán, Nadine Sierra.
Bartók legtöbbet idézett, szállóigévé lett gondolata egy 1931 januárjában, Octavian Beu román zenetudósnak írt leveléből származik és eredeti kontextusában így hangzik: „Az én igazi vezéreszmém azonban […] a népek testvérré-válásának eszméje. […] Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”
Elmúltak már azok az idők, amikor az amerikaiak nem tudták, hogy mikor kell tapsolni, ki a jó zongorista, a jó zeneszerző, és sajátjaik közül is csak azt tartották valamire, aki megtette a zarándokutat az Óhazába, hogy Boulanger-tól vagy Stravinskytól tanuljon. Aztán jött Copland, Bernstein, a minimalisták és ki tudja még hány irányzat, akik lóugrással tették túl magukat a darmstadti iskola kényszeres avantgardizmusán és a vele járó sznobéria beépített előítéletein.
