Magyar Narancs: „Tapogatózom előre”, mondta Ligeti a zeneszerzői pályájáról. Egyszer pedig tréfából azt, hogy „ha meghalok, és mindenáron el akartok nevezni rólam valamit, akkor nevezzétek Ligeti György tévútnak”. Nemrég a Klangforum Wien játszotta a darabjait a Müpában, nagyszerű szólistákkal. Akkori beszélgetésünkben (lásd: „Ami a zenében új”, Magyar Narancs, 2023. április 5.) az együttes intendánsa megemlítette, hogy Ligeti – akárcsak Kurtág – rendkívül pontosan igyekezett instruálni a műveit előadó muzsikusokat, amikor és ameddig tehette. Vajon azért, mert annyira nehezek? Vagy annyira félreinterpretálhatók, és valóban tévutakra vezethetnek?
Kerékfy Márton: A tévutat nem kapcsolnám össze az erőteljes, határozott instruálással. Ligeti a saját zeneszerzői útkeresésével kapcsolatban mondta, hogy „úgy tapogatózom előre, mint egy vak a labirintusban”. A labirintus azért találó metafora, mert Ligeti zeneszerzői útja minden, csak nem egyenes vonal: mindig az érdekelte, hogy kipróbáljon valami újat. Az előadókat biztosan nem azért instruálta olyan aggályosan, mintha nem jegyezte volna le elég pontosan és aprólékosan a zenéjét. Éppen ellenkezőleg, az előadói utasításai sokszor túl részletesek, előfordul például, hogy hétszeres pianissimót ír elő, amiről maga is tudja, hogy százszázalékosan nem lehet megvalósítani. Mégsem számítógéppel játszatja le a darabjait. Ligeti előre belekalkulálja, hogy lesznek, illetve lehetnek kisebb eltérések az előírtaktól, és sok esetben éppen ezekből az előre nem pontosan kiszámítható eltérésekből jön létre az a fajta irizáló, nem megfogható hangzás, amelyet elképzelt, és amit hallani szeretne.
MN: Tudsz-e arról, hogy bizonyos előadásokkal nem volt elégedett, egyebek között azért, mert a betanulásnál nem lehetett jelen?
KM: A Le grand macabre-nak alig volt olyan előadása, amellyel elégedett lett volna – a legismertebb botrány az opera átdolgozott változatának 1997-es salzburgi bemutatója volt. Igaz, ott főképp Peter Sellars rendezése és értelmezése váltotta ki a haragját, aki a csernobili katasztrófával, az atomháború veszélyével hozta összefüggésbe az operát. De amikor például 1961-ben az Atmosphères főpróbájára megérkezett, nem ismert rá a darabra. El kellett magyaráznia a karmesternek, hogy ne akarjon dallamokat meg ritmusképleteket kiemelni, mert ez a mű pont arról szól, hogy a sokszólamú szövedékben az egyes szólamok elmosódnak, és egyetlen masszává olvadnak össze.
MN: Az 50-es évek elején zeneelméletet tanított a Zeneakadémián, és összhangzattankönyve is megjelent. Használják-e ezt ma, és mi a jellegzetessége?
KM: Itt-ott használják. Bárdos módszere nyomán a relatív szolmizáció alapján tanítja a klasszikus összhangzattant, és minden jelenséget élő zenén mutat be. A tankönyv maga rövid, de egy kétfüzetes példatárat is összeállított hozzá.
MN: Ligetiről nem feltétlenül a népzene jut eszünkbe, pedig 1950-ben Romániában gyűjtött és tanulmányozott is népzenét. Ligeti népzenéhez való viszonyáról írtál most könyvet, Népzene és nosztalgia Ligeti György művészetében címmel, s e tekintetben legalább három, elég jól elkülöníthető korszakot különböztetsz meg az életműben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
