Interjú

„Jó hangulatú osztálytalálkozó”

Kispál András és Lovasi András, zenészek

Zene

Közel két évtizedes szünet után új albummal jelentkezett a Kispál és a Borz. A zenekar tizenegyedik, Beszorult mondat című lemeze kapcsán beszélgettünk Kispál Andrással és Lovasi Andrással új dalokról, vendégzenészekről, sanzonbizottságokról és a jövőről.

Magyar Narancs: Mikor kezdtétek úgy érezni, hogy a Kispál és a Borz zenekar ismét dolgozni fog?

Lovasi András: Szerintem fontos szál ebben a történetben Ricsi (Bräutigam Gábor, a zenekar legelső dobosa – a szerk.), aki ugyan nem lett újra tagja a zenekarnak, mégis jelentős szerepet játszott, mint „kohéziós erő”. Ő az utóbbi években nehéz időszakot hagyott maga mögött, de nekünk fontos energiabázisunk lett. A lényeg, hogy újra elkezdett zenélni a Kispivel, illetve hármasban Püspöki Péterrel, aki azóta a Kispi gitártechnikusa lett.

Kispál András: Inkább a barátomnak nevezném.

Lovasi András: Csináltak együtt egy lemezt, amit nálam vettek fel. Aztán jött a Covid, nem lehetett koncertezni, illetve csak azt engedélyezték, hogy az ember a kertjében zenélhessen. Így hát csináltunk kertkoncerteket nálam. A Kispit meghívtam, átjött a szomszéd dombról, ahol lakik. Együtt adtunk koncerteket a magunk meg másik harminc ember örömére. Jól sikerültek, és már akkor is látszott, hogy vannak ötleteink.

Kispál András: Ezek örömzenélések voltak, tét nélkül…

Lovasi András: Igen, de azt éreztük, hogy vannak szikrák, amelyek előtte sokáig nem voltak. Voltak régi sérelmeink, amelyeket magunkban hordoztunk az évek során, de azóta vagy elengedtük, vagy ki tudtuk beszélni ezeket. Hozzá kell tennem, hogy amikor 2010-ben feloszlottunk, nem váltunk el haraggal. Jóban voltunk, és nagyon sok kísérletet tettünk arra, hogy ez a zenekar működjön tovább. Viszont amikor azt láttuk, hogy ez már az emberi viszonyok kárára menne, inkább abbahagytuk. Nem akartunk csak azért zenélni, mert nincs jobb ötletünk. Még a feloszláskor megbeszéltük, hogy ha később lesz valami, amiért érdemes lesz ezt megint csinálni, akkor belevágunk. És ez a pillanat jött el most. 2020/21 táján már látszott, hogy van öt-hat-hét számkezdemény, amellyel lehet valamit kezdeni. Kicsit olyan lett az egész, mint egy jó hangulatú osztálytalálkozó, ahol az emberek csak a jobb sztorikat mondják el.

MN: Változott a dalszerzői együttműködésetek a korábbi korszakhoz képest?

Kispál András: Szerintem igen. Ha meghallgatod az új lemezt, azért érzed, hogy ez igencsak összetett cucc. Elég különféle módokon születtek a dalok. Van olyan szám, amelyben én nem is szerepelek. Azt Lovi hozta, és én nem tudtam mit kezdeni vele. Zeneileg távolodtunk az évek során. Csak azért nem fogok játszani a dalban, hogy benne legyek – semmi értelme annak, hogy rontsak rajta. Sokan dolgoztak velünk ezen a lemezen, és én örülök neki, hogy jöttek a barátok, vendégek, és lett egy ilyen… Kohéziónak hívják ezt?

Lovasi András: Igen, jó esetben.

Kispál András: Mindegy, én nem vágom ezeket az idegen szavakat. A lényeg, hogy kialakult egy jó csapatmunka, mindenki beletette a magáét. Élvezetes volt csinálni.

Lovasi András: Már régen is így volt, és most is az a legtöbb Kispál-szám kulcsa, hogy a gombhoz varrjuk a kabátot. Általában magából a hangszerelésből születik meg egy dal. Ez a rockzenében nem ritka jelenség. A popzenében vagy a hagyományos sanzonban úgy megy, hogy előbb vannak az akkordok, erre valaki ráénekel, és utána megcsinálják a hangszerelést. A rockban meg sokszor az a helyzet, hogy először a gitárriff van meg, és arra az énekes valamit rákiabál. Mi általában a Kispi gitárötleteiből indulunk ki, és azokból varrjuk össze a dalokat. A korai időszakban, ha én hoztam ötleteket, azokból nem sikerült dalokat csinálnunk. Mindig az működött, hogy a Kispi ötleteiből én szerkesztettem egy dalt. Az új lemezünkön a 11-ből 7 szám ilyen. Összesen 17 dalt csináltunk most és vettünk is fel, de javarészt az enyéimet hagytuk le. Van egy olyan vetülete is az albumnak, hogy nem feltétlenül akar mindenkihez szólni, hanem elsősorban azokhoz, akik régen hallgattak Kispált, és kötődtek hozzá. Igaza van a Kispinek: eléggé eklektikus a lemez, és a zenekar mindegyik korábbi korszakához visszanyúl. Ezért szerepel rajta Ricsi is. Két számban ő dobol, két számban G. Szabó Hunor, aki a Kispál és a Lovasi nevű formációnkban zenél velünk, a maradékban pedig Bajkai Feri – ő a Kiscsillag mellett most már a Kispál állandó dobosa is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.