Magyar Narancs: Úgy tudom, korábban szívesen hódolt extrém sportoknak, különösen ejtőernyőzni szeretett. Mi vonzotta? Az adrenalin?
Riccardo Chailly: Már vagy húsz éve nem csináltam ilyesmit, de fiatalabb koromban rendszeresen ejtőernyőztem a francia Riviérán, ahol ötven méterrel a víz felett nem volt zaj, csak a szél süvítése, és a lebegés, a repülés, ami a legszebb illúzió, ami az emberi testet érheti.
MN: Le kellett győzni a tériszonyát hozzá?
RCH: Félni nem szabad, akkor oda az élmény. Persze tudtam, hogy egy-egy ilyen kaland tragikus véget is érhet, de meg voltam győződve róla, hogy megéri, mert nagyot nyerek magával az élménnyel.
MN: Tudja rokonítani a zenével ezt az élményt?
RCH: Nem, semmiképpen! A karmesternek muszáj két lábbal a földön maradnia, hiszen ő vezeti a zenekart. Minden mozdulatát, de még a tekintetét, a tartását is kontrollálnia kell, csak így tudja elvezetni a zenekart és a közönséget a zene érzelmi csúcspontjaira.
MN: Fiatalon freejazzegyüttesben dobolt. Ott kevesebb kontrollra van szükség?
RCH: Így van, de ez inkább egyfajta nyári szórakozás volt a részemről. A szabadsága miatt szeretem a jazzt és a popzenét, hiszen az improvizációban az adott keretek között kiteljesedhet az ember, variálhat a formákkal és a ritmusokkal. A klasszikus zenében minden a szinkronról szól, az a célunk, hogy együtt érjünk el valamiféle szabadságot.
MN: Milyen ez a közös szabadság?
RCH: A Scala zenészei szeretik a biztonságot, szeretik érezni, hogy erős kezekben vannak. Amikor száz ember együtt játszik, abban már büszkeség is van, összetartás. Nagyon nehéz dolog, hajszálpontosnak kell lenni, de nem lehetetlen. Éppenséggel ilyenkor sikerülhet a legszebben egy-egy szóló vagy egy kiemelkedő frázis, hiszen bízhatunk abban, hogy a másik támogatni fog.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
