Lemez - World music: szolidan

Zene

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.

Mostar Sevdah Reunion: Café Sevdah A bosznia-hercegovinai Mostar Sevdah Reunion nevében és történetében mindhárom szónak súlya van. Mostar ugye arról az "öreg híd"-ról kapta a nevét, amely mindig is jelképes volt a keresztény és muzulmán kultúra közötti átjárásban. Ez az a város, ahol (többek között) török eredetű kávéházi muzsikát, sevdalinkát lehetett hallgatni, annak rendje-módja szerint az elragadtatott és reménytelen szerelemről. És ahol mihelyt újraépítették a délszláv háborúban lerombolt öreg hidat, megint összeverődhettek a szétszóródott muzsikusok. Lemezeket venni fel például. Olyan énekes hírességek, mint Saban Bajramovic vagy Ljiljana Buttler társaságában, vagy csak úgy "szimplán", a maguk neve alatt.

Azt hiszem, így "szimplán" még jobb. Ahogy a Café Sevdah is készült. Elég két hang, és máris hallani, hogy miközben Európa-szerte tombol a rezes Balkán-láz, ezúttal valami sokkal súlyosabb és sokkal felkavaróbb dologról van szó. Mert miközben mélyen tiszteletben tartja a sevdalinka alapvető szabályait, a feldolgozások módjában egészen különleges szabadság és alkotókedv érezhető. A zongorától a klarinétig, a harmonikától a hegedűig, a gitároktól a dobszerkóig úgy áll össze a kép, hogy a bosnyák blues, a dzsessz és a bárzene vagy urambocsá, a latin tánczene színpompája dacára is kimondottan egységes: nagyon veretes, nagyon férfias és nagyon kesernyés legyen. Rendkívül komoly zenekar. Rendkívül komoly muzsikusok. Rendkívül komoly album. (Snail Records, 2008) *****

Natacha Atlas & the Mazeeka Ensemble: Ana Hina A kilencvenes évek derekán - még a Transglobal Underground énekesnőjeként - annak jegyében kezdett első szólólemezéhez Natacha Atlas, hogy jobban kidomborítsa arab gyökereit. Azóta sok víz lefolyt a Níluson, de most egy megkülönböztetett pillanathoz értünk: az 1997-es Halim album után a második jelentős dobását könyvelhette el ezen a terepen.

A színakusztikus Mazeeka Ensemble kíséretében rögzített Ana Hina olyan énekes legendák dalait bújtatja új köntösbe, mint a libanoni Fairiz vagy az egyiptomi Abd el-Halim Hafez. Csupa szívügy, valamennyi értelemben mind - és hozzájuk Natacha hangja is maga a hátborzongató gyöngédség. Ez már önmagában is elég lenne egy bőven szerethető anyaghoz, ám az Ana Hina jóval többet tud ennél. Ugyanis az időutazások legizgalmasabb fajtájából való: abból, amelyben a nosztalgia tele van frissességgel, vagyis amelyben a múlt idő folyton a jelenbe fordul. Ez a nyitottság a hangszerelés és az előadásmód egészét áthatja. Mintha egy puha varázsszőnyegen lebegnénk a klasszikus arab dalok és a kortárs kamarazene partvidéke felett. Csöndes, de bensőségekben annál gazdagabb ez az utazás: nem mindennapi élmény. (World Village, 2008) *****

Kimi DjabAté: Karam Ha az ünnepekhez közeledve ellágyulhatok egy pillanatra, rögtön megvallom, hogy 2009-ben a Karam volt a kedvenc afrikai lemezem. Afrika persze akkora falat, hogy nem lenne szabad róla így általában beszélni, de mégis... Ráadásul: az előadója a kilencvenes évek közepe óta Portugáliában él.

Az egykori portugál gyarmat, Bissau-Guinea a világ egyik legszegényebb országa, polgárháborúval, korrupcióval, katonai diktatúrával. Kimi Djabaté a zenészek és történetmondók kasztjának egyik sokat látott családjából való, és az ősi hangszerek közül a balafon a fő hangszere. Meg persze a hangja. A Karam előtt már készített egy lemezt, de arról semmi hír: más szóval ez most az első olyan anyaga, amely Lisszabonon felülemelkedve a világzene globális vérkeringésébe került. És hát hogyne került volna? Ahogy együtt szól a kora és a balafon, az olyan, mint a legédesebb nyugat-afrikai narkó. Érheti latin befolyás, beleszólhat villanygitár vagy szaxofon, akkor is, mindig mélyen - és nagyon melegen - afrikai. S mi több: soha nem olcsó, soha nem kommersz, mégis könnyen fülbemászó. Végig kimondottan tisztességes színvonalon, és legalább négy-öt kiemelkedő számmal. (Cumbancha, 2009) *****

Cesaria Evora: Nha Sentimento A Zöld-foki-szigeteken ugyancsak nyomot hagyott a portugál gyarmatosítás; anélkül nem születhetett volna meg az ábrándozós-melankolikus "sodade" hangulatot tükröző morna stílus. "Mezítlábas dívaként" annak a "zenei nagykövete" Cesaria Evora - és ezeken a közhelyes nyelvi fordulatokon még nem lépett túl az idő. A hatvannyolc éves Evora az utóbbi években bár gyengélkedett kicsit, hál' isten, megint jó bőrben van, és nem tudnak elé tenni olyan számot, amit a maga végtelenül természetes módján ne rakna a helyére. Zsigerből: tele érzéssel.

Evora kiadója mindazonáltal nem csak a helyi értéket pártolja. Egy időben azt tartotta fontosnak, hogy kubai és brazil szeleket fogjon a vitorlába, most pedig, ha jól fülelünk, arab vonósok és kolumbiai fúvósok tűnhetnek ki, de ez a kalandozás szinte jelképes csak. A Nha Sentimento jól elvan otthon, úgymond a kikötő kávéházaiban. A derűsebb-tempósabb coladeira dalokkal és a keserédes mornákkal egyaránt, és szerintem ennél nem is érdemes többet várni. Mert Evora akkor az igazi, amikor a régi. Mint ennek a korongnak legalább a harmadán. (Sony BMG, 2009) **** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.