Szép kor ez a rockszakmában: idén tavasszal immár huszadik születésnapját ünnepelte a Melvins, az egyik leginnovatívabb versenyző az amerikai altermezőnyben. És persze az egyik legbefolyásosabb: hatása leginkább a grunge megszületésében dokumentálható, közismert például, hogy Kurt Cobaint, egykori technikusukat ezek a fiúk vezették be a punkzenébe, s Kim Thayil, a Soundgarden gitárosa sem hallgatta el sosem, hogy King Buzzo (gitár/ének) mutatta meg neki először, miként hangolja le kellőképpen a gitárját. Ugyan-akkor az is biztosan állítható, hogy a noise-rock vagy pláne a New Orleans-i mocsármetál története sem volna megírható a Melvinek említése nélkül.
Ám a roppant Melvins-életmű (mintegy tizenhat nagy- s egy kisebb valagnyi kislemez) természetesen nem csupán a követők felől tekinthető kimagaslóan érdekesnek, megéri a pénzét önmagában is. Indulásakor a zenekar kompromisszumkerülő attitűdje főképp a punk etikájából eredt, ám zenéjének formálódásában legalább ekkora szerep jutott a nagy hard rock dinoszauruszoknak is, főképp a Kissnek és a Black Sabbathnak. Mindez persze erős áttételekkel, szétcsavart, zaklatott variációkban jelent meg a dalaiban. S hogy ebben az újszerűen torz, sötét rockban micsoda felforgató erő lakozik, azt már a korai lemezei is jól példázták (10 Songs, Ozma), és figyelemre méltó, hogy bár a zenekar a (már a kezdetekkor megtalált) saját hangját az évek során fokoza-tosan befogadhatóbbra csiszolta, mindez alig csökkentette későbbi munkáinak súlyát - jó példa rá a legutóbbi korszakának két kiemelkedő lemeze, az 1999-es The Maggot és a két évvel ezelőtti Hostile Ambient Takeover.
A Melvinsnek ugyanakkor létezik egy elvetemülten kísérletező oldala is. Ezeket a hagyományos dalstruktúrákat elvető, sokszor roppant zajos próbálkozásait olykor a hagyományosabb sorlemezek beltestébe rejti, máskor viszont egész albumot szentel nekik, világra segítve így az olyan emlékezetes műveket, mint mondjuk a Honky vagy a The Bootlicker. Ez az új korong pedig, melyet a korábban a Throbbing Gristle mellett is dolgozó elektronikus mesterember, Brian Williams, azaz Lustmord segítségével hozott tető alá, leginkább ehhez a vonalhoz sorolható - s joggal késztethet bámulatra bennünket, hogy ez a három zenész (meg a vendége) ezúttal is egy rendkívül izgalmas, a saját egyedi világát új megvilágításba helyező lemezt hozott össze.
Azt azonban nem mondhatnám, hogy a végeredménnyel maradéktalanul elégedett volnék. Számomra a Pigs Of The Roman Empire azon tételei működnek igazán, amelyekben a két fél azonos aránynyal jut szerephez, mint például a The Bloated Pope, a Safety Third és társaik. Ahogyan összefonódnak ezekben a minőségi Melvins-zúzások a hűvös effektekkel, ahogyan belepi őket a sűrű és fekete Lustmord-féle atmoszféra, az igazán kedvemre való. Ahol viszont Lustmord inkább magára marad (mondjuk a két zárószámban), ott hangulatosnak szánt, ám nem igazán érdekfeszítő elektronikus maszatolással találkozunk csupán. Igaz, ezek a részek a lemez kisebbik szeletét foglalják csak el - szóval akárhogy is forgatom, a tutira menések korában, hiányosságok ide vagy oda, én azért örömmel menetelek a római birodalom disznajaival.
Greff András
Ipecac, 2004
