Nyolc kis kritika

  • 2004. október 7.

Zene

tévé Csao Darwin A Magyar Jövő Csoportot kéthetes szelekciós előnnyel megelőzve a TV 2 méltón megemlékezett a nyilas hatalomátvétel hatvanadik évfordulójáról. A professzionális kereskedelmi csatornát természetesen felsőbbrendűnek kell tartanunk, hiszen az alulról szerveződő nyilas populációval szemben már megtette azt az evolúciós ugrást, hogy oly sok hernyóhoz vagy ízeltlábúhoz hasonlóan nem pusztán mérgezővé vált, hanem tulajdonságait harsányan hirdeti is már környezetének.
A Csao Darwin végre kimondta, amit nyílt és latens, régi és új náciknak, rasszistáknak, fasisztáknak, antiszemitáknak eddig csak sunynyogva vagy izgatásért indított per terhe mellett lehetett: az embereknek egy tetszőleges külső jegy alapján kiválasztott csoportja túlélésre vagy kipusztulásra ítélhető. Mindössze csak fajnak kell nevezni.

A szőkék faja érdemes a túlélésre, a barnák faja kipusztulásra ítéltetett szombat este az egészséges és erőtől duzzadó testek látványával körített, szép színes propagandafilmben.

A szereplők nem emberek, hanem pusztán testek. Hisz a TV 2 tudományos felvilágosítás keretében nem pusztán arra mutatott rá, hogy a szociáldarwinizmus a hétköznapi világ szórakoztató része, hanem jó népnevelő módjára azt is bemutatta, kiket tekintsünk megdugandónak evolúciós szempontból. (A szőkéket persze, a barnák, feketék, vörösek ugyebár nem érdemesek a túlélésreÉ) Persze Leni Riefenstahllal szólva a TV 2 csak az akarat diadalát akarta bemutatni (IQ-teszt, madárpók elviselése, miegymás), és a testek tömegének szépségét - s nem a csúnyáknak ítéltetett emberek alsóbbrendűségét, esetleg kiirtandó voltát. Ráadásul a TV 2 nem is gondolja komolyan. Hisz a festett szőkék is érdemesek a túlélésre. Meg anno, másfél éve nem a cigányokról szólt a cigányparódia, csak a cigányos cigányokról. Akik olyanok. S különben is, az akkori is vicces volt, a mostani is könnyed, szórakoztató. Másfél éve még csak kulturális előítéletek, most már fajelmélet. Meglepő és mulatságos.

Fonyó Attila

TV 2, október 2., 20.05

nincs csillag

könyv

Eörsi László: Mítoszok helyett - 1956 A tanulmány-kötetben közölt írások mintegy a megvalósulás folyamatában rögzítik a szerző éppen aprólékosságában nagyralátó célkitűzését: a forradalom eseménytörténetének minden részletre kiterjedő feltárását. Nyolc év munkájának a keresztmetszetét vehetjük kézbe, igaz, hogy időközben Eörsi már két nagymonográfiát is kiadott, a ferencvárosi, illetve a Corvin közi felkelőkről. A rövidebb-hosszabb írások bizonyos, kevéssé ismert események mellett 1956 olyan, tetteikben és utóéletükben, megítélésükben is ellentmondásos hőseit mutatják be, mint Tóth Ilona, Dudás József és Mansfeld Péter. Legfontosabb forrásai ezúttal is a kihallgatási és bírósági jegyzőkönyvek, amelyeket természetesen a kellő forráskritikával használ, meggyőzően bizonyítva, hogy ezekből a nem kifejezetten barátságos körülmények között tett vallomásokból is több tény bányászható ki, mint az utólagos, fényező és feketítő visszaemlékezésekből. Ha aztán ez utóbbiakhoz hozzátapad a szabadon szárnyaló szájhagyomány és az ideologikus irányzatosság, a torzuló valóság szinte átláthatatlan és kiirthatatlan szövevénye indul burjánzásnak. Eörsi ennek a dzsungelnak esik neki konokul, újra és újra. A tényekkel szembeni tiszteletével talán csak a forradalom ügye iránti alázata versenyez, és alighanem e két dolog közös eredője, hogy az aggályos precizitással föltárt tettek és életutak mögött igazi hús-vér emberek rajzolódnak ki, bonyolult, ellentmondásos, puszta valószerűségükkel is lenyűgöző személyiségek.

- kyt -

Noran könyvkiadó, 2003, 387 oldal, 2500 Ft

HHHHH

lemez

The Great Crusades: Welcome to The Hiawatha Inn Ha ez egy debütalbum lenne, könynyebb volna a helyzetem, mert azt mondhatnám, tessék, még sincs minden veszve, itt ez a chicagói banda, a kutya sem hallott róla, nem hivalkodik a spanyolviasszal, viszont rögtön bele lehet zúgni. Három gitár és dob, de ennél nem is kell több, mintha a... Tessék, még az is lehet, hogy nem is olyan unalmas manapság a rockzene (mint amilyen unalmas), csak éppen nem vagyunk képben.

Ám az a helyzet, hogy kiderült, a Crusadesnek ez már a negyedik dobása, ráadásul a németek egészen oda vannak érte, arra gyakran járnak, majd most novemberben is, szóval csak szimplán én maradtam le. Mindenesetre a többit, már a spanyolviaszt, a (jobbára) három gitár-dobot meg a belezúgást, tartom.

A The Great Crusades amúgy egy afféle zenekar, amelyről mindenkinek eszébe jut egy másik: hasonlítják Nick Cave-hez, a Morphine-hoz, a Gallon Drunkhoz, egy Rolling Stone-kritika szerint pedig egyenesen "Tom Waits és Axl Rose szerelemgyereke". Nekem is beugrott egy név, bár lehet, hogy egyedül vagyok vele, a Firewater. Tökre az a fíling, az a zamat és az a könynyedség, mintha a gyökerek is visszaköszönnének, no és főleg ugyanaz a magával ragadás. Ja. Elmenni egy The Great Crusades-koncertre, az lehet az igazi, mert egy The Great Crusades-koncerten átbucskázhat magán a magamfajta. És ezt, ha nem is vagyunk képben, de olyan ritkán érezni. Vagy legalábbis olyan ritkán írhatja ide:

m. l. t.

Glitterhouse/Neon Music, 2004

HHHHH

film

Feketék fehéren A Wayans fivérektől már megszoktuk, hogy gyakran fognak kellemes családi vállalkozásokba (pl. Horrorra akadva 1-2.), melyek lényege, hogy míg mi próbálunk erőlködve nevetni, addig ők - ezzel mit sem törődve - degeszre keresik magukat. Ahogy most is. A nemes cél érdekében mindenhez nyúlnak (még magukhoz is, mert háromból ketten főszereplők, egy meg rendező), de leginkább a burleszk nemtelenebb hagyományaihoz, vagyis sok itt a hasraesés, kergetőzés, csetlés-botlás, ügyetlenség. Rendben is lenne ez, hiszen fekete férfiak fehér tinilánynak maszkírozása mi mást is rejthetne, ha nem efféle alantas mulatságot. Ám ráraknak még egy rakással, fingással és egyéb gusztustalansággal - jön minden, mi nem szem-szájnak ingere. Föl is állna a kritikus és menne a dolgára ekkor, de mégis a multiplexfotelban tartja a kötelességen kívül valami más is. Ez pedig a burleszk nemesebb hagyománya, melyre szintén mozdulnak az alkotók, vagyis valami társadalomkritikai tartalmat kívánnak belecsempészni, épp csak úgy, mint Harold Lloyd, Buster Keaton vagy Chaplin tette. (Illetve az a baj, hogy nem épp csak úgy.) Ha jól értem, a fogyasztói társadalmat kritizálják Wayansék, a műanyag világot, melyben egy kis szilikonparádéval feketéből fehér lesz, férfiból meg tinilány, és ezt senki nem veszi észre. Az elkényeztetett és felsőosztálybeli, nagyon buta és gyermekded, anorexiás és hisztériás pipiket (HP) meg jól kinevetnénk, ha vicces lenne, ahogy a divatvilág ürességét is, ha a röhigcsélésnél bátrabb lenne Wayansék kritikai érzéke. De nem az. 'k is csak olyanok, mint a filmbéli HP-k, akikkel együtt mennek shoppingolni. Ez, azt hiszem, nagyon cool lehet.

- csejk -

Forgalmazza az InterCom

HH

tévé

Melegítő/The Queer Eye for the Straight Guy (amerikai reality show) Hogyan csinál jobb és szebb embert egy vállalkozó kedvű heteroszexuális férfiból öt meleg. Bővebben: önazonosság vonatkozásában kifogástalan, maliciózus, jó ízlésű és okos homoszexuális pasik életvezetési tanácsokat adnak rendetlen, ápolatlan, faragatlan, de nem reménytelen heteroszexuális férfitársaiknak, sőt, jó szagú, kívánatos egyedeket faragnak belőlük. Már a kiinduló helyzet is több mint politikailag korrekt, de nem biztos, hogy ezért lett idén Emmy-díjas a sorozat. Ugyanis a helyzet nem az, hogy arisztokrata attitűddel osztja áldozatát az öt meleg médiasztár, felhíva a figyelmet arra, hogy szerencsétlen heterók még a visszataszító orrszőrüket sem képesek borotválni, hanem szeretettel és odafigyeléssel mondja tollba a nagybetűs életet a kiszemelt áldozatnak a belsőépítész, a divatszakértő, a szakács, a szépségguru és a társasági mindenes (különösen zenei ízlésrendőr). Kedvesség és férfiszolidaritás sugárzik belőlük az aktuális "áldozat" felé. Az eredmény pedig nem várat magára, az aktuális barátnők elájulnak az új embertől. Az isteni ötös pedig mindezt már koktélozva nézi végig egy képernyőn és kommentál-drukkol, hogy lefordulunk a székről. A finisben pedig a nézőkhöz fordulva olyan tanácsokat adnak, hogy "A desszertnek drámainak kell lennie, és mi sem alkalmasabb erre, mint a tűz. Flambírozzunk tehát, mint az ötvenes években!"

- sisso -

Viasat 3, 21.25, vasárnaponként, ismétlés ugyanaznap éjjel 1.55

HHHHH

könyv

PÉTERFY GERGELY BÁNYAT" című új könyvében (körülbelül) tizenkét történet olvasható, melyek a köztük lévő látszólagosan laza kapcsolat miatt első olvasásra inkább novellaciklusnak mutatkoznak, nem pedig regénynek. Az egyes részek ("történetek") kétféle címadási rendet követnek: az első s azt követően minden második csak számmal jelölve áll, míg a többinek önálló címe van. A számozott történetek elsődlegesen a magát meg nem nevező s önmagáról kevés és csak részleges információt adó elbeszélő és a bányató őre közötti beszélgetéseket rögzítik; míg a címmel ellátott történetek az őr elbeszélései, melyeket a narrátor tolmácsol az olvasó felé. (Péterfy egyik erőssége és kedvelt technikája az egyenes, a függő és a szabad függő beszéd gyakori váltogatása, adott esetben nem kis zavarba hozva ezzel az olvasót.) A történetek persze mind a címben megnevezett helyszín körül játszódnak, de nem egyszerűen a hely állandósága formálja e szövegeket egységes regényszövetté, hanem a szövegismétlések és az egymásra utaló történetrészletek meglehetősen komoly hálózata, melyek által a bányató széles érvényességi körű metaforává válik, voltaképpen egy szükségszerűen korlátolt világ modelljévé. Az ebben a különös világban lejátszódó események idővel már nem is feltétlenül igénylik a nagyobb formát: az elbeszélés aktusa lassan elveszti elsődleges jelentését, így a számozott részek a harmadik történettől (azaz a kettes számot viselőtől) kezdve rendre félbeszakadnak egy mondat, egy szó közepén, s ugyanez történik a Gonosz Vera című történet végén is (ott egy töredékes levél idézésével zárul az elbeszélés).

Az utolsó rész, mintegy összegezve az eddigieket, a halál művészetét, pontosabban a méltósággal viselt halál tanát próbálja megelőlegezni (amihez egy egész, méltósággal viselt élet kellene), de nem jut tovább (s mi sem) a szégyenérzetnél és az öncsalásnál: sehogy sem tudunk szembenézni azzal (vagy akár beszélni arról), amiről hallgatni kell.

- kkabail -

Palatinus, 2004, 125 oldal, 1690 Ft

HHHHH

dvd

Verdi: Ernani A 80-as évek legnagyobb verdistái közül négyen is szerepet kaptak a 82-es milánói évadnyitó előadásban: Domingo, Freni, Bruson és Gyaurov. A karmesteri pálca pedig a szintén világsztár Muti kezében. A színrevitel látványos, a díszletek élethűek, a jelmezek súlyosak, minden adott egy kimagasló előadáshoz, s a katarzis - legalábbis a DVD-változatot nézve/hallgatva - ezúttal mégis elmarad. Luca Ronconi produkciója szemmel láthatóan nem volt híján a pénznek. Rendezői truvájból azonban jóval kevesebb jutott. Megelégedett a szokványos tömeg- és szólistavezetéssel. A hősök/hősnők állnak és énekelnek. Talán éppen itt kezdődnek a bajok. Domingo (Ernani) hangja ugyanis ezen az estén minden, csak nem könnyed, simulékony. Túlságosan is "tenorosan", feszítve énekel, legalábbis ahhoz képest, amit megszoktunk tőle. A mikrofonozás esetlensége miatt a nyitójelenetben pedig gyakran háttérbe is szorul a voce. Kis csalódás Nyikolaj Gyaurov (de Silva) is. A bolgár basszista mintha küzdene a szólam magasabb hangjaival. Az ötvenhárom éves sztártól ennél azért kiegyenlítettebb produkciót várna az ember. Jó választás volt Renato Bruson személye. Don Carlost súlyos, tépelődő alaknak ábrázolja. Hangi diszpozíciója is megfelelő, színészi alakításban pedig messze felülmúlja a többi férfiszereplőt. A felvétel egyetlen, minden szempontból hibátlan alakítása Mirella Frenié. Donna Elvira könnyű, gyöngyöző hangon töri össze a férfiszíveket. Minden felsorolt negatívum ellenére gyönyörű pillanatokban sincs hiány. A második felvonás Ah, morir potessi adesso kezdetű Elvira-Ernani kettősért már önmagában is érdemes végignézni az operát. A tömegjelenetek a kórus gyakori pontatlansága ellenére is hatásosak, de zavaróan zsúfolttá teszik a színpadot. A szinteltolásos díszletmegoldás miatt egyeseknek csak a fejük lóg ki a süllyesztőből. Ezen a morbid látványon a videováltozat rendezője Preben Montell sem segít, hiszen szinte soha nem mutatja meg a teljes teret, így a néző folyamatos bizonytalanságban van a szituációkat illetően.

- té.pé -

Warner Classics

HHH és fél

film

Stepfordi feleségek Ugyanezzel a címmel 1975 táján már futott valami horrorkísérlet feleséggyilkos férjekről és a tökéletlen asszonyok helyébe lépő engedelmes robotasszonyokról. A minden hétre jutó kisméretű blamák vásárán ezúttal a valamikori rémtörténet bohózatba csomagolt változatát vehetjük magunkhoz, melyben Stepford töketlen férfi lakosainak immár nem kell holmi gyilkolászással bepiszkítaniuk petyhüdt kacsóikat, a csúcstechnika megoldja helyettük a problémát, s a nadrágot viselő emancicák már át is vedlettek gombnyomásra működő, vágybeteljesítő automatákká. A népszerű hazugság szerint tehetséges ember a telefonkönyvből is képes filmet forgatni, ennél azért mégiscsak szerencsésebb eset, ha legalább egy háromkockás képregényhez elegendő munícióval gazdálkodhatunk. Megint más kérdés, hogy az említett műfajban három lépésben kell eljutni a csattanóig, filmidőben viszont másfél órában szokás megállapítani a minimumot. Nincs mese, ki kell valahogy bekkelni a játékidőt, ami egy vígjáték esetében felveti a nevetésre ingerlő gegek és a hasonszellemességek alkalmazását. A rövidzárlatos robotmacák sorozatos elhasalásai valahogy mégsem hozzák meg a kívánt hatást, a defektes yuppie-k és a bólogató mintaamerikaiak, a férjeknek álcázott papucsállatkák és a föléjük kerekedő, öntudatos feleségek szembeállítása pedig kimerül valami kis gúnyos, de jobbára elnéző összekacsintósdiban. Bár a rosszindulat előírja, hogy a főszerepben domborító Nicole Kidmant is eltemessük a megfeneklett produkcióval együtt, a mázlistája olyan vehemenciával grimaszolja végig a filmet, mintha bármi oka is lehetne a felhőtlen viháncolásra.

- köves -

Forgalmazza a UIP-Duna Film

HH + fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.