Folkénekesek manapság nemigen kerülnek a popsztárság közelébe, de ameddig el lehet, addig a határig Lisa Hannigan vitán felül ellopakodott az utóbbi időben. Előbb Damien Rice partnereként, majd szólóban is képes volt milliókhoz szólni, még ha ez utóbbiban számottevő szerep jutott széllelbélelt videóinak, valamint annak a ténynek is, hogy első két lemezén itt-ott hajlandó volt diszkrét áldozatokat hozni a befogadhatóság oltárán. Ám ennek most vége: az At Swim az elejétől a végéig hűvös, kopár, búvalbélelt folk, amely vékony fekete ceruzával rajzolja elénk a magány, a búcsú, a feneketlen óceán és a bőr alá süppedő ködök vázlatait. Ebből a közegből ereszkedik aztán Hannigan a maga lefegyverző technikájával – dallamainak kiszámíthatatlan pontokon elvégzett hajlításaival és halálos vibratójával – a fájdalmas, ám örökké eleven ősi rétegek felé, ennek az utazásnak pedig azonnal tapadó, játékos refrének és harsány gesztusok nélkül sincsenek érdektelen szakaszai. Hannigan szinte minden ponton tökéletesen spontánnak hangzik, miközben még ír akcentusát is nyilvánvalóan belekomponálja a hangzó egészbe. A mellette a The Nationalből ismerhető Aaron Dessner vezetésével serénykedő zenekar derekas teljesítményt nyújt ugyan, de a főszereplőnő elementáris muzikalitását sehol sem képesek beérni, így az At Swim végeredményben „csupán” ragyogó folklemez marad megkerülhetetlen remekmű helyett.
Pias, 2016
