Magyar Narancs: Azt írod, hogy mindig is érdekelt a zeneipar üzleti oldala. Két éve Gene Simmons odáig ment, hogy kijelentette: a rock halott – nem is a zene, hanem inkább az infrastruktúra, amely életben tartotta.
Rex Brown: Gene mindenfélét szokott mondani. A zeneipar valóban összeomlóban van, és fogalmam sincs, hogyan tudna kimászni ebből a gödörből. Olyan pénzeket keresni, amilyeneket mi zsebeltünk be anno, szinte lehetetlen. Ezzel együtt én nem érzem úgy, hogy a rock haldokolna. Rengeteg új zene születik. Az ő világában lehet, hogy halott a rock, de nem a milliók szívében, akik megveszik a Kiss lemezeit, és elmennek a koncertjeire.
MN: A közösségi finanszírozás a te szinteden is jó alternatíva lehet?
RB: Az enyémen nem. Jól lehet használni dizájntervezésre, póló- vagy könyvkiadásra. Megfelelhet olyan bandáknak is, amelyeknek nincs mit a tejbe aprítaniuk. De én nem csinálnék albumot közösségi finanszírozásban, mert van elég pénzem ahhoz, hogy kifizessem a lemezkészítés költségeit.
MN: Pár éve a Kill Devil Hillben zenélsz, de az elmúlt években nem sokat hallani rólatok.
RB: Zenészként egyszer elérsz arra a pontra, amikor egymás után kell albumot kiadni, turnéra menni, albumot kiadni, turnéra menni. Senki sem tudja, milyen napi 22 órát a buszon tölteni, és közben azt csinálni, amit mi csinálunk. Azt gondolják az emberek, hogy csodálatos, fényűző a zenészek élete, de ez nem igaz. Egy idő után teljesen ki lehet égni. Muszáj volt hát tartanom egy kis szünetet. Szerettem volna élvezni az életet, és nézni, ahogy nőnek a gyerekeim. A Kill Devil Hill állat banda, és van is pár új számunk, de jelenleg a szólólemezemen dolgozom. Az elmúlt heteket a stúdióban töltöttem, és dalokat szereztem. Ez nagyon személyes lemez, hosszú évek óta a legjobb számokkal, amiket írtam.
MN: Stílusában a Kill Devil Hillhez vagy a Panterához áll közelebb?
RB: A rock and rollos gyökereimhez térek vissza rajta. Szóval nem metál. Én már eljátszottam minden kemény zenét. Tudod, van, amikor visszafelé kell menned, hogy előrehaladhass. Ha szereted a hetvenes évek rockzenéjét, ez is tetszeni fog. Mindig is akartam egy olyan lemezt, amelyen énekelek és gitározom is a basszusozás mellett, és a szólólemezen megvalósíthatom ezt. Most végre azt csinálom, amit én szeretnék, és nem azt, amit mások várnak tőlem. Én nem csak a basszusgitáros vagyok a Panterából. Annál sokkal fontosabb dolgok is vannak most számomra az életben. Például, hogy jól érezzem magam, újra zenét írjak, és ne csupán egy termék legyek.
MN: Szerinted mi lenne a Panterával, ha most kezdenétek a zenekart?
RB: Teljesen más történet lenne. Nem tudnánk elérni ugyanazt, mint régen. A zeneiparban minden az időzítésről szól. A Panterával egy résen surrantunk be. Akkoriban az alternatív zene meg a seattle-i hangzás volt a menő, és az első számú metálzenekar kommerszebb irányba fordult. Félre ne érts, szeretem a Black Albumot, de a megjelenése után megláttuk és kihasználtuk azt a rést, amit a Metallica hagyott, és semelyik más banda nem töltött be. Csúcsformában játszottunk, agyondolgoztuk magunkat. Minden évben legalább 200 napot turnéztunk. Volt olyan turnénk, amely 16 hónapig tartott. Mi voltunk a legkeményebben dolgozó zenekar a szórakoztatóiparban.
MN: Desmond Child szerint minél közelebb kerül egy zenész ahhoz, hogy megtestesítsen egy archetípust, annál sikeresebb lesz. A Kiss például a győztest, Alice Cooper pedig az ördögöt testesítette meg.
RB: Más zenekarok voltak ezek, mint a Pantera. Nekünk nem volt semmiféle trükkünk. Nem viseltünk sminket meg semmi ilyesmit. A siker végeredményben a dalokon múlik. A Pantera-daloknak gondosan kitalált szerkezete volt, és még egy olyan súlyos számnak is, mint a Fucking Hostile, fülbemászó refrénje. A dalszerzés lényege, hogy a környezeted reagáljon arra, amit csinálsz. Desmond Child, akinek ezer éve nem volt slágere, szerintem szimplán a múltban él, amikor ilyeneket mond.
MN: Mi tette olyan súlyossá a Pantera zenéjét?
RB: A tökéletességre törekvésünk. A sikeres zenekarok egy idő után kivétel nélkül felpuhítják a zenéjüket, és megpróbálnak minél több embert megszólítani. Mi azzal próbáltuk megszólítani az embereket, hogy a saját szabályaink szerint játszottunk, és lemezről lemezre keményebbek lettünk. Nem követtünk semmilyen trendet. A Pantera a rajongók zenekara volt, és még ma is olyan népszerű, hogy az őrület. Túlnőtt rajtunk. Akármit is csináltunk, nyomot hagytunk magunk után. Ennél többre nem vágyhatunk zenészként. Bárcsak ne történt volna meg, ami megtörtént, és az emberek még mindig láthatnák a zenekart! (2004-ben egy mentálisan sérült rajongó meggyilkolta az akkor már szétszéledt Pantera gitárosát, Dimebag Darrellt, ezzel pedig az újjáalakulás esélye is szertefoszlott – S. T.)
MN: Fáraszt, ha arról kérdeznek, hogy lesz-e Pantera Zakk Wylde-dal gitáron?
RB: Nézd, sosem tudhatod, mit hoz a jövő! De ezzel együtt: igen, határozottan fáraszt a kérdés. Ha egyszer összejönne, te leszel az első, aki tudni fog róla.
