Magyar Narancs: Miért érezte feladatának, hogy megfelelő párdarabot találjon A kékszakállúhoz?
Eötvös Péter: Miután sokáig éltem és dirigáltam Németországban, Franciaországban és Hollandiában, gyakran meglepődve láttam, hogy milyen darabokat játszanak A kékszakállúval együtt. Sokszor előfordult, hogy stílusban és témájában össze nem illő művekkel párosították Bartók remekművét. Idestova tíz-tizenöt éve kerestem Mezei Marival, állandó szövegíró társammal olyan témát, ami passzolna hozzá. Az egységes előadás hangulatát szerettem volna létrehozni, és erre Alessandro Baricco Senza sangue című kisregénye bizonyult a legalkalmasabbnak.
MN: Milyen rokon vonásokat fedezett fel a bartóki pszichodráma és Baricco vértelen bosszútörténete között?
EP: A kékszakállú dramaturgiája, tematikája egyedülálló. Bartók annak idején egy operaversenyre adta be a művét, amit elutasítottak, majd 1918-ban bemutatta a budapesti Operaház. A szűkszavúsága miatt is kivételes ez a mű. Fantasztikus a zenei vonulata, fel sem tűnik, hogy aránylag keveset énekelnek benne. Áriák és recitativók helyett a mondák világából eredő jelenetekből áll; Bartók zseniálisan kombinálta a klasszikus tradíciót a magyar népzenével. Ehhez viszonyítva kellett nekem bizonyos kategóriákat megtartani, illetve akceptálni. Érdekes párhuzamok, véletlenek kapcsolják össze a két történetet. A Senza sanguéban ugyanúgy hét jelenet van, mint ahogy Bartóknál hét ajtó. Meglepő összefüggés, hogy A kékszakállúban Judit a negyedik asszony, Barricónál a Férfi a negyedik férfi. Bartóknál főmotívum a vér, vérfoltosak az ékszerek, a fal, a virág. A Senza sanguéban szintén a vér dominál, de a történet egyfajta feloldásban végződik.
MN: Zeneileg miben követi Bartókot, illetve mennyiben törekedett arra, hogy „meghaladja”, valami újat alkosson?
EP: A vér szimbólumán kívül semmit nem idézek Bartóktól. A legfontosabb az volt, hogy ugyanabban a drámai telítettségben hozzak létre zenei nyelvet, ami Bartók stílusát jellemzi, és kellőképpen feltöltsem az este első részét ahhoz, hogy A kékszakállú jöhessen a Senza sangue után. A kékszakállú népdalszerű zenével kezdődik, mintha valaki dúdolna, a Senza sangue úgy fejeződik be, mint ennek a dallamnak az előkészítése. Filmes hasonlattal élve, mintha az egyik kép átmenne a másikba.
MN: Az ön személyének, munkásságának köszönhetően választotta az Opera Grand Avignon az Armel Opera Festival versenyprodukciójaként a Senza sanguét. Nemzetközi kitekintésben miben érzi úttörőnek az Armelt?
EP: A megalakulása óta szoros kapcsolatban állok az Armellel, a fesztivál és a verseny kitalálójával, Havas Ágnessel csakúgy, mint Alföldi Róberttel, aki A balkon című operámat rendezte korábban. Nagyszerű dolognak tartom, hogy az Armel különbözik az összes többi operafesztiváltól, mert a kiindulási pontja az, hogy sok új alkotás szülessen, segítse a fiatal szerzők, énekesek bemutatkozását. Az Arte és a Mezzo csatornákkal való együttműködés és a nemzetközi kapcsolatok révén a külföldi operaházakkal széles közönséget tud elérni. Lelkes híve és amolyan nem hivatalos tanácsadója vagyok az Armelnek. Vajda Gergely, a fesztivál művészeti vezetője régen a tanítványom volt, most állandó munkatársak vagyunk.
MN: Az avignoni bemutató után a francia kritika dicsérte Alföldi letisztult, minimalista rendezését. Mindamellett ön bel cantósabb éneket képzelt el. Értelmezési viták is felmerültek önök között?
EP: Nagyon jól ismerem Robit, és teljesen megbízom benne. Abban, hogy bel cantósabbra terveztem az éneket, az is szerepet játszik, hogy olaszul írtam, és még félkész állapotban kipróbáltam a milánói Scala Accademia énekeseivel, hogy ne legyen hibás a prozódia. A bel cantóhoz képest Robi pont az ellenkezőjét csinálta, nagyon erős, kemény, feszültséggel teli, tiszta színházat hozott létre. Harmincas énekesek alakítják a hetvenéves szerepeket, de a kor semmi gondot nem jelentett, mert annyira erős kapcsolat alakult ki közöttük a színpadon.
MN: Kész a mű, az alkotó pihen, és útjára ereszti a darabot?
EP: Még nem tartom késznek, pár év kell ahhoz, hogy eldőljön a sorsa. Az első operám, a Három nővér tizennyolc éve fut, és most értem el oda, hogy lassan eleresztjük egymást. Ilyenkor már nem érzem, hogy az enyém, csak azt, hogy jól funkcionál, és karmesterként jó érzés vezényelni.
MN: Szerzőként nyilván felmerül önben az a vágy, hogy a Senza sanguét ezentúl A kékszakállúval játsszák…
EP: A kölni ősbemutatón A csodálatos mandarinnal ment párban, New Yorkban Schubert Befejezetlen szimfóniájával. Göteborgban volt először egy estén A kékszakállúval. Az avignoni színpadi ősbemutató kapcsán Christian Merlin, a Le Figaro neves kritikusa azt írta, hogy A kékszakállú végre megtalálta a méltó társát. Egyelőre gyűjtögetem a tapasztalatokat, még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem
A kékszakállúval játsszák együtt, akkor a Senza sanguéhoz írok egy másik párdarabot.
MN: Eddigi tíz operája közül ötnek Franciaországban volt az ősbemutatója, ami sokat elárul a francia zenei élet nyitottságáról. Hogyan látja, itthon lemaradásban vagyunk a kortárs operákat illetően?
EP: Jelenleg nem látok lemaradást. A Magyar Állami Operaház műsortervezése rendkívül sokoldalú, nyitott, szinte túlteljesít, például a modern Shakespeare-sorozattal. Különösen örülök az Eiffel-csarnok megnyitásának, ahol a díszlet raktározása és előállítása mellett próbatermeket és új játszóhelyet is avatnak.
MN: Érzékenyen, értőn reagál a hazai közönség a kortárs operákra?
EP: Az értő közönséget ki kell nevelni. A Senza sangue avignoni főpróbáján több száz diák vett részt. A Három nővér előadásait hatszáz gimnazista nézte meg, akiket fél éven keresztül előkészítettek irodalomból, zenéből. Nem vagyok képben a hazai helyzetről, de a Szerelemről és más démonokról című operám jövő évi bemutatójához kapcsolódóan felvetem majd a budapesti Operaház főigazgatójának, Ókovács Szilveszternek, hogy itthon is folytassuk ezt a gyakorlatot.
MN: Esterházy Péterrel közösen írt világi oratóriuma az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon debütál, ősszel pedig Bécsben és a Müpában is műsorra tűzik. Mi a közös kettejükben, illetve milyen aktuális társadalmi kikacsintásokkal bír a Halleluja?
EP: A humor köt össze minket Péterrel. Az én zenémben is sok humor van. A privát kapcsolatunkban is állandóan szójátékok folynak köztünk. Miután a Bécsi Filharmonikusoktól megkaptam a megrendelést az oratóriumra, boldogan elfogadták, hogy Esterházy legyen a szerzőtársam. A Halleluja alaptémája a jövendölés, amit Péter egy dadogó próféta, Notker Balbulus szájába adott. Nem azért, hogy nevetséges legyen, hanem mert annyira fontos a mondanivalója, hogy mindenáron ki akarja fejezni magát, még akkor is, ha csak dadogva képes rá. A kórus feladata, hogy állandóan halleluját énekeljen: a társadalomra kivetítve elég egyértelmű, hogy ez mit jelent. A mi esetünkben a kórus kikéri magának a hallelujázást, mondván, tudnak ők mást is énekelni. Tele van a szöveg apró utalásokkal. Esterházy 2010-ben elkészült a szövegkönyvvel, és ami meglepő, hogy már akkor azt írta, hogy mindenhová kerítéseket húzunk, a kerítést is bekerítjük, illetve felvetette a kerítésen kívül és belül, a ki kitől van elzárva témáját. Továbbá alapkérdés az Istennel való és az Isten nélküli létezés, ily módon ez egy profán oratórium, ami a szakrálisra tekint. Az emberiségnek évezredeken keresztül szüksége van Istenre mint absztrakcióra, mert úgy tűnik, hogy csak ezáltal vezethető.
MN: Ha már vezethetőség: mennyire zavarja a mostani kormány centralizált kultúrpolitikája, a mamutszervezetként működő MMA egyeduralma?
EP: Az én válaszom erre az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány, amelynek keretében a fiatal művészeket támogatom. Az alapítványon belül is tartom a függetlenségemet, külföldön és idehaza is magamat képviselem. Az ember csak akkor lehet szabad és önálló, ha financiálisan is az. Támogatásokat örömmel elfogadunk, és szükségünk is van rá. Magyarországon még mindig elég sok pénzt fordít az állam a kultúrára, a probléma az elosztással van. Az MMA-val kapcsolatban az óriási aránytalanságban látom a legfőbb problémát. Semmi kifogásom az ellen, hogy a művészek kapjanak havi apanázst, de nem olyan mértékben, hogy mondjuk a Széchenyi Akadémia ennek csak a töredékét kapja.
MN: A világirodalomban tett kalandozásai után első magyar operájára készül. Mi keltette fel az érdeklődését Krasznahorkai László Az utolsó farkas című elbeszélése iránt?
EP: A férfi szereplő végeláthatatlan monológjának a zenei megoldása érdekel. Ezt a darabot a Budapest Music Center kamaraoperájának a megnyitójára tervezem. Még nincs kitűzött időpont, remélhetően az állam is beszáll támogatóként az épület létrehozásába. A tervek szerint az új játszóhely kiegészíti majd a budapesti Operaház műsortervét, mint ahogy más országokban is jelen van több kis formátumú operatársulat.
