Zene

Bizonnyal nem volt korának legnagyobb színésze, rendezőként sem igen lehetett az övé a virtuális elsőség, s alighanem akadt nálánál áldásosabb munkálkodású színházi vezető is a huszadik század hazai színháztörténetében. A száz esztendeje született Major Tamás emléke, mi több, jelenléte ma mégis sokkalta elevenebb, mint számtalan néhai pályatársáé - Gellért Endrétől Tímár Józsefig, Németh Antaltól Somlay Artúrig. Tehetsége, úgy lehet, nemcsak színházművészeti univerzalitása révén vált lenyűgözően maradandóvá, s tegyük mindjárt hozzá, Major nem is csupán pártos elkötelezettségének és kiváló politikai érzékének köszönhetően hagyhatta ránk örökül tartós emlékezetét. Ez az oly sokak által elemzett, zseniális komédiásként és cinikus udvaroncként, elmélyült művészként és gátlástalan ripacsként egyaránt - és egyként joggal - azonosított színházi ember ugyanis jószerint mindenkor azonos volt a korral, amelyben élt és alkotott, s még aggastyánként is oly tévedhetetlenül ismerte fel az aktuális korszellemet, hogy utolsó választásai, tanácsai és tétjei mondhatni mindmáig fényesen igazolják működését, szerepének váltig progresszív jellegét.

Az új Spiró-regény időtartama bő fél év: a forradalom kitörésétől 1957. május elsejének estéjéig követhetjük nyomon "hősünk", Fátray Gyula életét, kórházi tartózkodását a forradalom napjaiban, visszatérését középszerű életébe és nyomasztó családja körébe, egy ellene kezdeményezett koncepciós eljárás kiépülésének első lépéseit, majd az "eljárás" váratlan félbeszakadását, hogy egy nehéz nap éjszakáján búcsút vegyünk tőle.

Valami olyat mond a Balin rendelő kétfogú gyógyító ember - kezében Julia Roberts finom erezetű kacsójával -, hogy Julia, pontosabban az írónő, akit Julia játszik, jobban tenné, ha megkeresné a boldogságot, és Julia, pontosabban az írónő, akit Julia játszik, ennek szenteli az elkövetkező 130 percet. Keresi.

A finn apától és észt anyától született írónő harmadik regénye eredetileg színműnek készült, ami magyarul is megjelent a Mai finn drámák című kötetben. A Finnországban néhány évvel ezelőtt díjakat nyert és a bestsellerlisták élére került regényváltozatot Magyarországon eddig szokatlan marketingkampánnyal vezette be a kiadó: a Facebookon keresett hozzá előolvasókat. Oksanen egy interjúban elmondta, hogy a cím az erőszak áldozatául esett nők kényszerű fürdésére utal - persze nyilvánvalóan nem csak erre.

A "dylanológusok" szerint bálványuk 1966-os motorbalesete után nemcsak biológiai, de szellemi (zenei?) értelemben is újjászületett. Marc Almonddal mindez "kifordítva" történt: 2004 őszén, 47 évesen taknyolt életveszélyesen, nem is ő vezette a motort.

Olaszországban, igen, a mesés Olaszhonban a nappalra éjszaka jön, az éjszakára pedig nappal, néha beborul, aztán ismét perzsel a nap, a szenesember szenet hord, a kávégép kávét készít, az óramutatók az óramutató járásával megegyezően közlekednek, a diáklányok pedig magas sarkúban. A kisvárosi élet idilli folyását megörökítő leírásoknak az kölcsönözhet valami kis pult alatti pluszmélységet, ha azok maguk is mélyről jönnek, és hát mi lehetne mélyebb, mint egy mindent - talán már kétszer is - látott alvilági mesterember megfigyelései.

A két éve elhunyt Kemény a magyar szociológia úttörője és legendás alakja: 56-os politikai fogoly, utóbb kényszerű emigráns, hazatérése előtt pedig tíz éven át a Szabad Európa Rádió jegyzetírója. Ráadásul kulcsfontosságú évtizedben, a nyolcvanas években születtek néha rövid, de annál velősebb elemzései - amelyeket Párizsban írt, és telefonon át mondott magnóra.

című merész és kevéssé nosztalgikus gyerekelőadást a Budapesti Õszi Fesztiválon mutatta be a Bozsik Yvette Társulat. A fiam most kezdte az iskolát, gondoltam, végre egy darab, amiben megnézheti magát mint szuperhőst.

Megy a Spektrumon egy brit sorozat, amiben - ma már vagy 7-8 éves - gyerekeket követhetünk a bölcsőtől a nagykorúságig. A gyerekek a szigetország különféle származású, foglalkozású, műveltségű és egészségi állapotú családjaiból származnak, s ez a tény igen komoly hangsúlyt kap, midőn szemünk előtt bontakozik ki, mi teszi a gyerekeket ilyen vagy olyan felnőtté.

2010 a visszatérő rocklegendák éve: a májusban ugyanitt, a sportarénában játszó Kiss 1997-ben járt előzőleg Budapesten, Ozzy Osbourne pedig 98-ban, igaz, akkor a Black Sabbath tagjaként. A gyakorlatilag teljesen lecserélődött felállású szólózenekarával érkező Ozzyt múlt hétfőn a Kiss-szel megegyező létszám, vagyis kétharmad háznyi ember várta itthon, pedig sejthető, hogy a bulvármédia által előszeretettel a sötétség hercegének nevezett, idén 61 éves énekest kicsi eséllyel fogják az orvosai összevakarni egy újabb világ körüli turnéra.

A gyerekek a nagyszülőknél voltak, az anyukájuk külföldön, én pedig szabadságot vettem ki. Minden feltétel adott volt hát ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az idei Ultrahang Fesztiválból. Budapest zenei életének egyik titkos fegyvere az UH FEST, a szervezők elkötelezettsége és tájékozottsága jóvoltából mindig kivételesen izgalmas esemény az új zenék iránt fogékony fülek számára. Nyilván nem egyszerű tető alá hozni egy ilyen fajsúlyú bulit, most három évet kellett várnunk, hogy rövid időre ismét bekapcsolódjunk a világ zenei vérkeringésébe. De megérte a várakozás, az idei program az eddigi legszínesebb volt, sokféle stílus vonult fel, és igazi világnagyságok adtak egymásnak randevút öt napon keresztül. Erre a programra vidáman csettintenének Berlinben, Londonban, New Yorkban vagy Tokióban is.

A zenetörténetből ismerős gyakorlat, hogy az operakomponista - szűkében lévén az időnek vagy a munkakedvnek - egy korábbi műve nyitányát illeszti új operája elé. A Budapesti 'szi Fesztivál, az Opera és az Új Színház közös bemutatóján most mintha e Rossini által előszeretettel gyakorolt praxis fordítottja vált volna érzékletessé: a nyitány kétségkívül a Csodálatos mobilvilág című "operatórium" számára íródott, ám maga a mű mindössze formálisan - részint esetlegesen, részint erőltetetten - kapcsolódott a nagyralátóan körvonalazott multimediális témaválasztáshoz. A blődlivel kacérkodó technikai bevezetőt követően a nézőtérre kiosztott mobilkütyükből felcsörgő nyitány ugyanis ötletként és megvalósult kompozícióként egyaránt stílszerűnek és tetszetősnek bizonyult. Ám

A magyarországi művészeti élet helyszínein zajló aktuális kiállításokat felsoroló Index című kiadvány szeptemberi számának mellékletében négy kortárs művész vall a művészi szabadság és az ideológiai elkötelezettség viszonyáról, a társadalomkritikus vagy politikai művészet "létjogosultságáról". Míg a világban ez az irányzat már-már divatosnak tekinthető, Magyarországon a témát mintha dermedt csend ölelné körül. Bár a probléma igen sokrétű, némi megszorítással állítható, hogy elsősorban a rendszerváltás előtti társadalmi berendezkedés felelős e némaságért. Miközben a mindent látó hatalom tökéletesen hamis és üres, kvázi baloldali ideológiával terítette be a hétköznapokat, arról is gondoskodott, hogy a szocialista rendszer "visszásságait" kipécéző művek ne nagyon kerüljenek a nyilvánosság elé - Pauer Gyula 1978-os Tüntetőtábla-erdejét például szinte rögtön a felállítása után lerombolták -, az ellenőrzésen átjutó, finoman rejtjelezett munkákat pedig szinte csak a kiválasztottak ismerték. Nem egy megtűrt vagy tiltott művész érezte úgy 1989 után, hogy kicsúszott a talaj a lába alól, hogy a művészeti szabadságvágyból vállalt oppozíciója okafogyottá vált, s igen sokáig úgy tűnt, hogy egyszerűen nem "illik" ilyen témákkal foglalkozni. Kevés kivételtől eltekintve a kilencvenes évek kritikai attitűddel felvértezett művészei inkább a médiakritika felé fordultak, betegesen rettegve attól, hogy - jó magyar szokás szerint - állásfoglalásukkal rögtön besorolódjanak valamely párt ideológiája mögé.