Zene

Egy osztálytalálkozó általában privát ügy; többnyire azért zajlik nyilvános helyen - étteremben, kocsmában, hajón -, mert ott férnek el az osztálytársak. De ha az osztály tagjai a nyilvánosság előtt dolgoznak (olykor élnek is), akkor miért ne lehetne a szokásosnál gyakoribb, éves találkozójuk is nyilvános?

Hovatovább tényleg úgy tűnik, hogy a kiállításokon már főleg mozizunk a járkálás, nézelődés helyett. Van a Mai Manó Ház legfelső emeletén az a bizonyos Napfényműterem, ahol egykor maga a névadó készítette a falra festett háttér előtt a felvételeit - itt helyezték el a készüléket, amin egy portréfilm fut Lucien Hervéről. Ebben pedig van egy kedvesen megható részlet, amikor a művész az emlékeik intenzitásától megroppanó idős emberek szokása szerint könnyekre fakad, miközben egy ifjúkori birkózó sikeréről (világbajnoki döntő!) beszél, mint élete legnagyszerűbb momentumáról. Pedig beszélhetett volna arról is, hogy - olvastam valahol - egy időben tagja volt a francia röplabda-válogatottnak.

A képzőművészetben járatlan befogadó leginkább reprodukció formájában találkozik "műalkotásokkal" - ilyenek a lakberendezési áruházak eldugott traktusaiban található, a fal és a bútor színéhez passzoló nyomatok, de a gigakiállításokat hirdető óriási poszterek vagy egy-egy médiasztár kiállításait (festményeit) reklámozó félperces "kis színesek" is. Miközben meg van győződve arról, hogy a művészet valami szent és magasztos, de mindenképpen eredeti entitás, javarészt marketingszakemberek/kreatívok által kiötlött, csinos formába csomagolt termékeket fogad el művészetnek.

Nem a mindhárom fejéből tüzet okádó sárkány, nem a katonás ütemre lépő agyaghadsereg és még csak nem is az alacsonyan szálló Jet Li látványa tette, hogy oly szép reményeink fűződtek az eleddig két epizódot (és számos közeli rokonként bemutatkozó, oldalági produkciót) számláló Múmia-sorozat harmadik részéhez. Bizony, mi a havasi jetiket (semmi rokonság Jet Livel) vártuk, a horror-arzenál e méltatlanul elfeledett főemlőseit, akiket oly hosszú időn át kellett moziba menet nélkülözni.

Egy Jason nevű fazon kilyuggatva fekszik egy newarki Wal-Mart parkolójában és a kukoricapehelyre gondol. Ez bizony háború.

Nem is lehetne jobb felvezető az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következő darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegű anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az első az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illető zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.

Az idén huszonötödik alkalommal megrendezett bécsi ImPulsTanz fesztivál legizgalmasabb meghívottja évről évre a kanadai Marie Chouinard társulata. Legújabb darabjuk története régi, a világ első költőjéről, aki elveszíti kedvesét, aztán utazást tesz az alvilágba, hogy lemondhasson róla megint.

Az 1993-as Bayreuthi Ünnepi Játékok Trisztán-felújításának rendezésére Wolfgang Wagner az 1976-ban botrányos, azóta utolérhetetlen remekké avatott Ring rendezőjét, Patrice Chéreau-t kérte föl, aki visszautasította a feladatot. "A Trisztán megrendezhetetlen, az egy rádiódarab" - mondta.

A punk halott, a Sex Pistols újra koncertezik, Johnny Rotten megint hetente hívja fel magára a figyelmet valami elcseszett botránnyal (legutóbb egy nyári fesztiválon a Bloc Party énekesével verekedett össze), mi meg bízunk benne, hogy az eredeti felállásban játszó Pistols olyan lesz a Szigeten, amilyennek lennie kell: egyszerű, magával sodró és végtelenül paraszt. Olyan, mint Johnny Rotten maga - az ő életében és életrajzi könyvében nincs helye mellébeszélésnek, finomkodásnak és visszafogottságnak.

Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökből álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtő-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az első bárszék.

Ha valaki még nem tudná, a Zsámbéki Színházi Bázison idén Szentivánéji álom-tematika van. Minden szárnyas azt rikácsolja már az erdőben, a rakétasilók között, hogy: "Nem szeretlek, soha nem is foglak" - képzelhetik.

Nietzsche egyik Wagner-ellenes kirohanásában arra jut, hogy neki olyan zene kell, ami nem izzad, és igenli az életet. Lássuk!

Alighanem jobb rögvest a legelején túlesni az evidenciák kötelező felemlegetésén, vagyis elsütni mindazon patronokat, amiket már a hangverseny előtt teljes bizonyossággal lajstromba foglalhatott bármely élelmesebb sajtómunkás. Nos, az operaénekesi megakoncert merőben problematikus műfaj, ráadásul a szervezés munkája, mint hazánkban mindenkor, ezúttal is jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamint: a 67 esztendős tenorfejedelem hangja már nem a régi, ám a művész közmondásos muzikalitása és túlcsorduló személyisége most is kipótolja az esztétikai fogyatkozásokat, s hozzá énekel operát, operettet és hispán zarzuelát, nekifut a magyar nyelvű dalolásnak, majd az obligát ráadásszám, Lara Granadája után boldog meghatottsággal fogadja az egybegyűltek álló ovációját. Mindez tehát tény és való, ám fájdalmasan keveset árul el a múlt szombati eseményről, s egyszersmind a teremtés Plácido Domingo nevű mesterremekéről.

1968 a magyar filmművészetben - egyebek mellett - két színész (pontosabban egy színész és egy táncdalénekesnő) nagy éve volt. Balázsovits Lajos vörös inge a Fényes szelekből (Jancsó Miklós) máig átvirít a történelmen, s az is fennmarad nyilván még sokáig, ahogy az egészen és merészen énfilmre csinált Feldobott kőben (Sára Sándor) az alkotó önszemélyét adja. Ám mindkét mű már akkor is "történelmi" munkának számított; az ötvenes években játszódtak. Ellenben azok, amikben Kovács Kati játszott ugyanekkor (Eltávozott nap - Mészáros Márta; Fejlövés - Bacsó Péter), kifejezetten helyi idejű darabok voltak. De vajon jól megnéztük-e, hogy milyen szögben tűzött be a nap a parasztház tornácára, ahol a Pestre felszakadt nő, Kovács Kati (az anyján át) önmagát kereste az Eltávozott napban? Esetleg elő tudjuk-e hívni a memóriánk valamelyik lebontásra váró raktárhelyiségéből, hogy valamennyire ugyanez ugyanebben az évben megtörtént egy másik vásznon is? Kovács Kati kilépett a fővárosi munkahelyéről, s lement vidékre a szüleihez, de nem jött be a dolog, így összeállt az autólopásba keveredett Horváth Károllyal (később Charlie) és egy másik hasonfirmával (Miller József), hogy akkor legyenek öngyilkosok. A Fejlövés még igaz történet alapján is született - rendészeti propagandamunkának.