Lemez

Szellemjárta, otthonos

Melvins Lite: Freak Puke

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. augusztus 2.

Zene

A Melvins az elmúlt évtizedek egyik legemblematikusabb ún. kultzenekara - jó felütés, és nagyjából igaz is, ám King Buzzo (ének, gitár, frizura), Dale Crover (dob, Nirvana) és mindenkori segítőtársaik pozíciója a rocktörténetben azért ennél jóval speciálisabb. Ugyanis a Melvins egyrészt nem dobta be a törülközőt néhány év érdektelenség után, ahogy az egy tisztességes kultzenekarhoz illik, hogy aztán csendben kivárja, míg igazságot szolgáltat a történelem, hanem épp ellenkezőleg, végigdolgozta az elmúlt három évtizedet. Nemkülönben szokatlan még, hogy a Melvinsnek nincs igazán olyan kanonizált, programadó, műfaj- ill. színtérteremtő mesterműve, amely aztán viszonyítási alapként szolgálhatna; sebaj, többek között erre is találták ki az életmű-Oscart, amit majd Dave Grohl, Phil Anselmo és Maynard James Keenan nyilván közösen fog átnyújtani Buzzóéknak. Ám hiába a valóban tiszteletet parancsoló, kompromisszummentes életmű, azért a Melvins a köztudatban mégis inkább afféle mozgalmas rocktörténeti csomópontként marad meg, ahol a Sabbath-inspirálta hard rock és a Flipper vagy a My War-korszakos Black Flag komótos tempójú, dühös és heavy punkrockja találkozik, hogy aztán elágazzon a grunge, illetve a New Orleans-i mocsármetál felé és tovább.


 

Pedig a veterán zenekar az elmúlt évtizedben is tudott újat mutatni, kísérletezett például elektronikával, utóbb meg két dobossal, idén pedig talán minden korábbinál melegebb, otthonosabb, tradicionálisabb hangzású lemezzel jelentkezett. Szellemjárta vokálok, dzsesszes nagybőgő(!)futamok, bluesalapú rockriffek, valamint az ezeket rendre megszakító-körülfolyó, nyugtalanító hatású, kortárs zenét, esetleg folkot idéző betétek; kb. mintha Tim Buckley találkozna a Led Zeppelinnel a Müpában. Szokatlanul kulturált és továbbra is igazán ambiciózus a Melvins: a rockzenének olyan lábjegyzete, ami gyakran érdekesebb, mint maga a főszöveg.

Ipecac/Neon Music, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.