Lemez

Mélyebbre ásnak

Apey And The Pea: The Devil's Nectar; Corrodal: Lathe Of Heaven

  • Vincze Ádám
  • 2014. január 5.

Zene

A nehezen komolyan vehető, bár legalább nem klisés nevű Apey And The Pea-hez annak idején óvatosan közelítettem, hiszen korábban a trió mindhárom tagja egy Pantera-feldolgozásokat játszó zenekarban zenélt (miközben a ritmusszekció egy ideig a Superbuttban is aktív volt, Áron András énekes-gitáros pedig jelenleg is a nem túl eleven Neck Sprain frontembere).

A Pantera képbe kerülése azért lehet ijesztő, mert bár a texasi zenekar a kilencvenes években mind hangzásban, mind megközelítésben új színt tudott vinni a metálba, úttörő lemezeik, illetve viszonylag széles körű ismertségük hozadéka volt az is, hogy mind külföldön, mind Magyarországon számos olyan zenekar bukkant fel az elmúlt tíz-tizenöt évben, amelyek képtelenek voltak kilépni a nagy előd - és a közvetlenül kapcsolt elemek, például a Down - árnyékából. Az Apey And The Pea szerencsére sokkal mélyebbre ás: már a gitármunka sem a Dimebag Darrell-féle tömör riffhalmozás, hanem egyszerre lazább, rockosabb és zajosabb is annál, Áron éneke pedig sokszor olyan, mintha egy besúlyosodott Eddie Veddert vagy egy pár oktávval mélyebben dolgozó Kyle Thomast (Trouble, Floodgate) hallanánk. A Devil's Nectar egyetlen hibájának talán a homogenitást lehet felróni, hiszen a sebesség csak néha tér el a stílusban megszokott lassú középtempótól, emiatt pedig nem tartozik a könnyen emészthető lemezek közé, még akkor sem, ha a záró The Upperhand képében egy jó értelemben vett slágeres témát is kapunk, ami miatt azonnal muszáj újraindítani az albumot.

Ahogy az Apey lemeze, úgy a salgótarjáni Corrodal anyaga is ingyenesen letölthetővé vált néhány napja - bár a közös pontok ennyiben (és a magas minőség tényében) nagyjából ki is merülnek. Ezt a zenekart a legtöbben posztrockként vagy posztmetálként tartják számon, amit a műfaj magyarországi begyűrűzése után az elmúlt öt-hat évben nagyjából minden zenekar megkapott, amely atmoszferikus, instrumentális, hosszú dalokkal operáló zenét játszik. Ez a címke azonban ebben az esetben legalább annyira indokolatlan, mint a Pozvakowski esetében: a Corrodal hangzása ugyanis legalább annyira eredeti, de a fiatal salgótarjáni arcok nem a váratlan törésekre-zajongásokra hegyezik ki a zenéjüket, hanem stílusidegen hangszereket - didzseridút, dzsembét és társaikat - építenek a dalaikba úgy, hogy a végeredmény nem fullad káoszba, viszont azonnal megjegyezhetővé teszi a zenekar hangzását. Ez persze önmagában mit sem érne, de a Lathe Of Heaven kiváló arányérzékkel összerakott anyag, amelyben pont a szükséges helyükön vannak a szellősebb, atmoszferikusabb, gitármentes betétek (nem szeretném használni a "törzsi dobok" kifejezést, de valami ilyesmiről is szó van) és a gitárzúzós csapkodások - ezzel pedig második albumával a Corrodal máris az egyik legérdekesebb mai magyar zenekarrá nőtte ki magát.

Mindkét lemez letölthető a zenekarok oldalairól

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.