Zene

A Műcsarnok első, félhomályos termében afrikai szobrok, maszkok néznek vissza a belépőre: a csillogó tárlókba helyezett faragványok, akár az üvegszemű, preparált állatok, dermedt, múzeumi hangulatot sugároznak.

"Századunknak nincs formája!" - nyafogta az ezernyolcszázas évek közepe táján Alfred Musset, a nagy formák csatája idején; a romantika és realizmus, a konzervatív akadémizmus és a lángoló újító készség négyes keresztútján, hogy legyünk eléggé formásan bombasztikusak. Mi volt az a formátlanság a későbbiekhez képest, mi volt a mi évtizedeink kontúrtalanságával és agyament stílvakságával összehasonlítva: szigorú, termékenyítő és üdítő rend még akkor is, ha Musset-nek persze "fejlődésileg" igaza volt, a romantika a klasszicizmus után és az akadémizmussal szemben tényleg fel akarta őrölni a formát. De hát hogy nézett ki az a mai daráláshoz képest! (Foroghat a sokszorosan kiátkozott Ernst Fischer, a józan osztrák marxista is a sírjában, nem így akarta ő ezt, sem mondani, sem gondolni: nem számíthatott arra, hogy a lényeg, a bontásban és építésben feszülő akarat, az újat teremtés romantikája a mi ezredfordulónkon konzervatív bóvlivá silányul.)

Nem szoktak manapság ilyen darabokat játszani - meg is volt lepve

Az afrikai nyelvek lenyűgözőek. Tele vannak zeneiséggel, mintha eleve éneklésre teremtették volna őket. Gino Sitson nagy találmánya, hogy a nyugat-kameruni medumba nyelven énekel, mely anyanyelve, lévén az első tizenhét évét ott múlatta. Egy olyan családban nőtt föl, mely az egyik helyről a másikra utazva a zenélésből éldegélt.

Mivel a szélesebb nagyközönség előtt az elmúlt évek során olyasféle vicczenekarok képviselték a szegény punkzenét, mint a Green Day, az Offspring vagy újabban a Blink 182 és a Sum 41, okkal tűnhetett menthetetlennek az egész stílus. Holott csupán tájolás kérdése az egész: a kaliforniai strandokról meg kell feledkezni gyorsan, majd Európa északi territóriumai felé venni az irányt. A skandináv punk and roll mozgalom a kilencvenes évek közepe óta az öreg kontinens egyik legprímább ajánlatának számít: kiforrott, minőségi és messzemenően exportképes. Utóbbinak alapvetően két oka van: egyrészt a legszakadtabb rakendroller is kifogástalanul beszéli/énekli az angolt, másfelől a kutya alighanem a magasan kvalifikált hangmérnökök meg stúdiók háza táján van elásva. A mezőnyt a svédek vezetik, az övék a Hellacopters, a Backyard Babies és a The Hives, azaz a már valódi nemzetközi áttörésen átesett triász, nyomukban pedig ott liheg a Hardcore Superstar és a The (International) Noise Conspiracy. Norvégiának ellenben a legnagyobb legenda, az 1998-ban feloszlott, ám azóta csak kultikusabbra hízott Turbonegro jutott, nem beszélve recenziónk voltaképpeni tárgyáról, a Glueciferről. Finn termékből eddig csak a jó nevű Flaming Sideburns ért el hozzám, de bizonyára nekik sem kell társtalanul pusztítaniuk a helsinki klubokban. Mi a közös ezekben a csapatokban? Az, hogy valójában egyik sem talált föl az égadta világon semmi újat. Nagyjából azonos helyről is merítenek: MC5, Ramones, Stooges, Motörhead, olyiknál Kiss-típusú oldszkúl hardrock, másutt egy kevés New York Dolls-ízű glam. Hogy akkor mi bennük a pláne? Legkivált a kiemelkedő dalszerző tudomány, s az a lendület, amelytől a legtriviálisabb akkordjaik is valószínűtlenül friss huzatot kapnak. No persze az, hogy tán csak a magamfajta későn érkező - aki még a világon sem volt a Never Mind The Bollocks idején - bír lelkesedni értük igazán, simán benne van a pakliban.

Los De Abajo: Cybertropic Chilango Power "A lentiek" - igazít útba a név, és ehhez kétség sem fér: a Los De Abajo egy plebejus-balos-osztályharcos mexikói forradalmár- csapat. Köpnek-hánynak a diktatúrától, a korrupciótól, a romlott csuhásoktól és a királyi televíziótól - ellenben vonzódnak Che Guevarához, mint egykor, emlékezetesebb pillanataiban, vagyis nagyon-nagyon régen, Pokorni Zoltán. Ami pedig a műfaji hátteret illeti, első hallásra a Mano Negra-rokonság tűnhet ki, de nem lenne szerencsés a szimpla besorolás, hiszen "alsó szomszédunk" légterét - a latin punk és a ska mellett - a mexikói folklór és a salsa testre szabott illata tölti ki.

Désiré történelemórája

Atörténelemmel nem az a baj, hogy minden mozzanata összetett, szövevényes és ellentmondásos, hanem az, hogy ráadásul a mindenkori jelen kontextusán kívül szinte nem is létezik - már amennyiben azt gondoljuk, hogy a történelemnek az események értelmezése éppúgy része, mint maguk a megtörtént dolgok. Ezért is rakódik rá az eseménytörténetre az értelmezéstörténet, amely csak tovább nehezíti a válaszadást a "hogy is volt pontosan?" kérdésére, hiszen az egymást követő értelmezések a tények megismerésének, nyilvánosságra kerülésének stb. más és más szintjéhez kötődnek - és az én fejemben innentől kezdve már nincs más, mint kétely és káosz.

Annak ellenére, hogy tizenegy évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az olasz művészetet a Műcsarnokban, nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz évben túl sok talján szerepelt volna Magyarországon.

Tizenöt éve lubickol a Piranha a cápák között - jelzi egy decens aranystempli a kiadó idei kiadványain. S ez igazán a legkevesebb, ami az önkaserbe belefér, hiszen a Piranha nem csupán a legkorábban indult világzenei kiadók egyike, hanem a műfaj egyik alapintézménye: a Heimatklange fesztivál megteremtése után őt terheli a Berlini Független Zenei Napok világzenei szekciójának, illetve az abból kinövő World Music Expónak a létrehozása is. Amikor pedig a lemezeit tesszük mérlegre, ugyancsak érződik a súly: az arab világból a Carte de Séjour, Ali Hassan Kuban, a Salamat vagy Mahmoud Fadl, aztán a különféle műfajú-elhelyezkedésű zsidó muzsikák, így a szefárd Ruth Yaakov Ensemble, a marokkói-izraeli Emil Zrihan, a klezmerforradalmár Klezmatics futtatásával, nem beszélve az überelhetetlen tempójú román-roma-rezes Fanfare Ciocarliáról. Hogy csak a csomópontokat említsem.

A hét végén tartották Káel Csaba Bánk bán filmjének előzetes bemutatóját a felújított Uránia moziban. Mivel Rec. látta és recenzeálta a rendező operaházi bemutatkozását (Imázs bán, Mancs, 2002. március 21.), megnézte a filmet is. Az Orbán-Medgyessy-vita estéjén alig lézengtek a moziban.

Mikor az európai zenetörténetben már kizökkent az idő, de még nyoma sem volt azoknak, akik azt átmenetileg helyretolni születtek, vagyis még senki sem tapasztalta jelét Bartók, Schoenberg, Stravinsky színre léptének (a klasszikus zenében ők hoztak létre utoljára valami zártat és szilárdat: nyelvet, stílust), akkoriban éltek és alkottak az olyan utóvédharcosok, mint Hugo Wolf, Hans Pfitzner, Max Reger.

1998 augusztusában, amikor az (akkor) ötvenkét éves Patti Smith a Sziget legerősebb-felkavaróbb koncertjét adta, sok ezer fiatal számára derülhetett ki: aki a rock ´n´ rollhoz ifjúsági zeneként közelít, az tarthatatlan nyomvonalon halad. Munkásságának nyolc albumából - és néhány, eddig nehezen hozzáférhető vagy kiadatlan koncert- plusz stúdiófelvételéből - a napokban egy dupla válogatás jelent meg, hogy immár az se lehessen kétséges: a rocktörténet egyik legegységesebb életműve az övé. Ez azonban korántsem csak zenei, annál inkább "sorskérdés" - az alábbi lábjegyzetek erre igyekeznek rámutatni.

Szakcsi Lakatos Béla-Kathy-Horváth Lajos: In one breath