Polonkai Zoltánt (62) elsősorban a focirajongók ismerték. Másoknak azért lehet ismerős, mert a fejelőművész és a dekázókirály becenevet ragasztotta rá a sajtó. Polonkait az egykori legendás újpesti futballista, Törőcsik András legjobb barátjaként is emlegették. Szolnokon sikeres vállalkozóból lett egy öregfiúk-válogatott megálmodója, ám a sportrovatokból és a pályákról egy ideje eltűnt, ma már kevesen ismerik fel. Portálunknak elmesélte, mélyről induló élete mélybe zuhant vissza, és kiderült az is, egész életét meghatározta a futball-legenda és vele való barátsága.
„Mindig focista akartam lenni, szerelmes voltam a labdába, és Törőcsik András volt a példaképem. De én nehéz sorsú gyerek voltam, nem voltak lehetőségeim, csak kedvtelésből fociztam” – emlékezett vissza Polonkai Zoltán azokra az időkre, amikor még szülővárosában, a Hajdú-Bihar megyei Polgáron focizott. A nagyszülőknél nevelkedő fiúról hamar kiderült, hogy tehetséges, ám a megélhetéshez a futballkarrier nem lehetett cél. Tehetségét máshogy kamatoztatta; fejelgetett, dekázgatott, igazi labdazsonglőrré vált, úgy,
ahogy utóbb írták róla a lapok: pattogott a fején a futball-labda állva, ülve, menet közben, sőt fekvőtámaszozás közben is.
„Egyszer édesapám eldicsekedett a szomszédjának, aki a Népstadionban volt éjjeliőr, hogy milyen ügyesen kezelem a labdát. Az éjjeliőr ezt elmondta a stadion igazgatójának, mert éppen kerestek valakit, hogy fellépjen a labdarúgó-mérkőzések két félidő közötti szünetében” – mesélte felfedezése történetét. Nagyközönség előtt először 1983-ban a Magyarország-NSZK (1-1) meccs alkalmával adta elő egyedülálló számát az akkor 21 éves Polonkai. Ezután nem sokkal később megkeresték a Magyar Televíziótól is, hogy szerepeljen Rózsa György Leg, leg, leg című műsorában fejelős-dekázós attrakciójával. Végül
a dekázást sikerült olyan tökélyre fejleszteni, hogy Maradonát is maga mögé utasította. Az argentin futballsztár hétezerig jutott, Polonkainak hétezerhét lett a csúcsa.
Na, mi van, fóka?
A gyorsan jött népszerűsége hozta össze kedvenc focistájával, Törőcsik Andrással. A 1984-es Magyarország-Mexikó (0-2) meccs szünetében fellépő Polonkait arra kérte meg egyik munkatársa, hogy szerezzen neki autogramot Törőcsiktől. „Nagy kihívásnak tűnt az autogramvadászat, mert ezek a futballsztárok akkoriban szinte megközelíthetetlenek voltak. A félidőben Törőt lecserélték, ha valaki így jár, általában nem nagyon szokott örülni. Gondoltam, azért bemegyek az öltözőbe, legfeljebb majd anyázik, de majd csak ad egy aláírást. Amikor beléptem, éppen egy sört bontott ki, rám mosolygott és csak ennyit kérdezett: Na, mi van, fóka? Neki ez jutott eszébe arról, ahogy megállt a fejemen a labda” – emlékezett vissza a nagy pillanatra. Az egész második félidőt végig beszélgették, de barátság ebből csak egy évtized múlva lett; amikor már a 45-szörös magyar válogatott legenda aktív pályafutása hanyatlóban volt, és néhány kitérőt leszámítva egyre lejjebb csúszott. Polonkainak viszont az 1990-es évek az aranykort jelentette, a felemelkedést, sikeres időszakot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
