Zene

Létezik olyan színház, ahova szórakozni járnak a nézők, és létezik olyan, ahova esőt csinálni vagy bő termést kérni. Nem kétféle színház van, hanem sokféle, de mindegyikben egyaránt ott bujkál a szórakoztatás és a rítus. Legfeljebb az arányok változnak: nem is várhatja senki, hogy a Madách Kamara és az új-guineai disznóünnep ugyanannyira akarjon mulattatni és átszellemíteni.

Nem is olyan rég láttuk a tragikus hirtelenséggel kultikus filmmé vált A hollót (ebbe halt bele a Sárkány fia, Brandon Lee). Ám máris itt a folytatás. A halott hős helyére új fiú érkezett. Mi a berlini Palace Hotelben értük utol. A teljesen feketébe öltözött és az ablak ellenfényében rejtelmesnek tűnő alak Vincent Perez. Genfben született, anyja német, apja spanyol. Genfben, Párizsban és Nanterre-ben tanulta a színészkedést. A francia film egyik feltörekvő tehetsége. A Cyranóban Gerard Depardieu mellett játszott, az Indokínában pedig maga Catherine Deneuve szeret bele az általa játszott fiatal tisztbe. Továbbá Isabelle Adjani szeretője a La Reine Margot-ban, ilyenek. Forgatókönyvet ír, és 1992-ben rendezett egy rövidfilmet is (L´échange). A közeljövőben Beeban Kidron Joseph Conrad novellájából készült filmje, a Swept From the Sea (a novella címe Amy Foster) kerül a mozikba. Franciaországban Philippe de Broca új filmjében, a Le Bossu-ban domborít.

Amerikai film. "Függetlennek" hirdeti magát. Szegény emberek között játszódik, lenn Amerika déli részén, főhőse bolond, a címben pedig valami nagykést emlegetnek. Végül megöl valakit? Meg. De azért ő a jó? Persze. Ja, és a főszereplőt nem jelölték véletlenül Oscar-díjra?

1980-86 körül lelkesen és naivan azt gondoltam, az lenne az élet, ha hétről hétre tehetséges, ismeretlen, fiatal zenekarok küldözgetnék nekem a kazettáikat, megannyi felfedezendő gyöngyszem, akiket majd jól a Hungaroton orra alá dörgölök. Persze, nem lévén a hátam mögött egy rendszeresen megjelenő rocklap, soha nem árasztottak el a küldemények. Talán jobb is így, sok csalódástól megkímélt ez, meghagyta az illúzióimat. Miközben Pesten megvoltak a magam zenekarai (hadd ne soroljam), mindig bennem bujkált a kétely, hogy valami fontos kimarad, csak mert vidéki. Ma már biztos vagyok benne: tényleg itt történtek a nagy dolgok, nem hiszem, hogy bármi igazán lényegestől megfosztott volna a fővárosi lét, ami kincset meg a vidék rejtett, az ide is eljutott (lásd Kispál).

Párszor körbeszaladtuk már a világot, ütve bottal, olykor fehérrel, kedvenc rendezőnk nyomát. Lisszabontól Tokióig, ha tehette, minden állomáson és megállóhelyen megállt. Hogy most Los Angelesbe ért, mondhatni, korántsem meglepő, hiszen ismert terep, járt már ott ennek előtte is, feltétel nélküli megálló. (Nekünk meg úgyszólván hazai pálya, januárban különösen szilárd az L. A.-Bp.-tengely, hisz vizsgált darabunkon kívül a havi bemutatók közül csak a Tűzhányó és a Szigorúan bizalmas játszódik itt, hogy az erőszak körül motozó darabokat számba se vegyük.)

Filmzeneként mindennek helye van. Bármi szólhat a háttérben, valaki walkmanjében, egy bárban, kiszűrődhet nyitott ablakból, autórádióból stb. Az amúgy legócskább zene is működhet tökéletesen, a film kontextusába helyezve, ha valamit kifejez, fölerősít, ellenpontoz, sugall, lezár, kinyit. Bármi bekerülhet, bármi megszólalhat bármi mellett. De azért mégsem. Fül is kell hozzá, hogy ott, úgy, addig és az szóljon, ahol, ahogy, ameddig és aminek kell.

Először és utoljára két éve voltam lovin, nem is illik becéznem, lóversenyen, persze szilveszterkor, amikor a reménytelen amatőrök, szauna után. E lapon nem is szabad lovakrul (valamint verebekrül és egyéb állatokrul) írni, állandó szakértőnk ezekhez (hozzájuk) is jobban ért, írt.

Aki reggel ötkor kel, annak vagy etetni kell, vagy horgászni indul, vagy aranyat lel. Az utóbbival próbálkozott Valéry, aki negyven éven át hajnalok hajnalán talpon volt már, és tükör helyett önmagába nézett: aranyat keresett, szerszáma a magánbeszéd volt. Mire az ébredező átlaghivatalnok leült íróasztala mögé, Valéry otthonában már elégedetten dőlt hátra és dicsérve ekképpen nyugtázta a napot: "most 8-kor úgy érzem, szellemileg már egy egész napot éltem, jogom van hozzá, hogy akár késő estig ostoba legyek".

Hobo, a blueszenész állandóan "úton van". Az ír zenével operáló MÉZ zenekarnak készít dalokat, a hatvan éve született Viszockijnak szentelt estjét január 28-án, 30-án és 31-én mutatják be az Orosz Kultúra Házában. Mellesleg idén húszéves anyazenekara, a Hobo Blues Band.

A könyv, ha ajándék, kerüljön, amibe, legyen nagy, sok színes kép, rokkanjon bele az ajándékozott, mikor a polcra teszi, s ne is vegye le onnan soha többé. Legyen lexikon, album, művészet, legyen benne az ajándékozó szeretete és/vagy pénze, karácsony ürügyén legyen benne Isten, de legalábbis Jézus, kisjé, a nagyJ. Legyenek könyvek, de ne a Biblia, az úgyis azt jelenti (`könyvek´), ezzel mindenkinek magának kell meglepnie magát. És kikergeté az Úr az Õ templomából a zsibárusokat, és örömmel látá, hogy ez jó könyv, szomorkodván, hogy az viszont nem. Íme.

Elmúla a karácsony, a fenyőfák kukáknak döntve, az ajándék könyvek fölkerültek a polcra. Vegyük le őket, még egyszer, utoljára. Mit hozott a Jémikulás, Téluska? Ezt, nektek. Ilyenkor, januárban, a(z ellen-) reklám vádja se érhet. A könyvesboltok leltároznak, rakjunk rendet a karácsony(fa) hűlt helyén.

A rockzenében az olyan fogalmak,mint az "alternatív" vagy a "független" ma már nem feltétlenül jelentenek értékrendet vagy viszonyítási pontot. Van egy tucat zenekar, amelyre figyelni kell, és ez jó. Bármiféle stílus, bármiféle kiadó - maradjunk ennyiben: nem a "mieink" szokták felkavarni a MAHASZ-listákat. Még ha most lökött is rajtuk a karácsony.

Volt ´96 nyarán egy kókuszlikőr támogatta reggae-fesztivál, az első ilyen errefelé, igaz, nem a legnagyobbakkal, de azért annál a lézengésnél, ami a Petőfi Csarnok kertjében folyt, többet érdemelt volna. A legnagyobb lemezboltokban, ha lenne is elég pénzed, hiába keresnéd a Bob Marley-összest, pedig ő aztán nem valami obskúrus, megszűnt kiadó egynyaras csillagocskája. Ha meg netán, mondjuk, Mutabaruka dub-költészete után kutatva merészelnél zaklatni egy eladót, hát valószínűleg nagyon hülyének lennél nézve.

Cserepes Károly a magyarországi világzene felderítői közül való. Ilyenek nincsenek, nem is voltak sokan. A hetvenes évek közepétől a magát folktemporainként meghatározó Vízöntő együttesben játszott dudán, furulyákon, ütőhangszereken, miegymáson, később szintetizátorokon is, távol eső határokat nyitva meg a magyar népzene előtt. A Vízöntő szerencsésebbnek bizonyult a rokon indíttatású Kolindánál, az Élő népzene sorozatban már 1978-ban egész albumot kapott, de azért mégiscsak, aprócska piac a miénk, megélnie csak a külföldi elismertségből, az állandó meghívásokból sikerült. Aztán mire szétfoszlott a vasfüggöny és lanyhult a keletről érkező zenekarok iránti figyelem, az is kitűnt: valójában nincs meg benne az az elkötelezettség, amely továbbra is összetartaná, konszenzus híján már nem futja a kompromisszumokból. A kilencvenes évekre szép lassan kifulladt a társulat, és ami még szomorúbb: észre sem vettük, hogy nincs.