Az elmúlt - lekerekített - száz év olasz történelmét ismerhetjük meg, és a történelem alatt nemcsak a világháborúkat és forradalmakat értették a szervezők, hanem a társadalmi változásokat és a technikai fejlődést is, többek között. Mivel Olaszország elmúlt száz éve (és nem az olasz fotográfiáé) a tárlat témája, nem művészettörténeti összeállítást látunk. Nem az egyes fotótörténeti irányzatok, stílusok vagy a fontosabb iskolák jelennek meg, hanem egy mindent átfogó tematikai elképzelés. Érdekes módon nincsenek is itt az igazán híres, világszerte ismert olasz fotóművészek. Azt persze nélkülük is tudja mindenki, hogy maga az ország mennyire fotogén. Egy bizonyos Dari Mitideri az európai kiadók által a legjobb fotográfusnak kiadott díját nyerte el 1994-ben Children of Bombay című, utcagyerekekről szóló munkáival. Könyve elég nagy sikert aratott annak idején, bár privátim meglepve tapasztaltam, hogy az olcsóbb párizsi antikváriumok teli vannak vele. (Gondolom, a franciák nemigen szeretik az olaszokat.) Valamennyire ismert még Mari Giacomelli, a hóban táncoló fiatal papokról készített képeivel és Francesco Zizola, akinek a fotói az idén a World Press Photón vitézkedtek, bár ez önmagában még nem jelent semmit. Szóval itt nincsenek klasszikusok, nincs senki, aki uralná a kiállítást, hacsak nem az ország maga.
Nem árt tudni, hogy ezt a kiállítást eredetileg maguknak az olaszoknak szánták. Először Firenzében nyílt meg, 1997-ben, az ország legrégebbi fotóműhelye, a Fratelli Alinari szervezésében, majd az ország valamennyi nagyvárosában turnézott, és csak a sikeren felbuzdulva döntöttek úgy, hogy európai körútra indítják. Talán ennek is köszönhető, hogy az anyag összeállítói sikeresen elkerülték a szokásos közhelyeket. Egyetlen képen sem száguldoznak mopedeken, senki sem eszik spagettit, nem énekel senki, és udvarlás meg szerelmespár is alig akad. Nincsenek olyan vicces képek sem, mint amilyenek például a World Press Photón szoktak lenni feszültségoldás végett, mert ez egy nagyon komoly kiállítás. Van is egy rejtett, de mégis felismerhető, tanárosan magyarázó jellege -"Ilyenek vagyunk mi, olaszok, ilyenek voltunk, és ilyenek lettünk!" -, ám ez most nem baj. Nyilván minden marketingmenedzser ehhez hasonlóan nagy ívű, esztétikus és meggyőző cégismertetőről álmodozik, ha egy kicsit magára hagyják, és végre beindul a fantáziája. Ez az egészséges önbizalom abból a különösen kézenfekvő alapigazságból indul ki, hogy Olaszország önmagában is egy hatalmas múzeum, telis-teli kincsekkel, s erre minden olasznak kötelessége büszkének lennie. A formás kis kiadványban a szervezők ejtenek is pár keresetlen szót az északi szeparatistákról.
A kiállítás mintegy 250 képe huszonkét témára osztva látható méterszer méteres keretekben. Egyben általában két-három, tematikusan összeillő kép van, többnyire különböző méretben és különböző technikai kidolgozásban. A kockaformák monotonitását jelentősen enyhítik az ember nagyságúra nagyított filmjelenetek, melyeken Gina Lollobrigida, Vittorio Gassmann és sokan mások, olasz filmcsillagok láthatók. A múzeum halljában is álldogál egy ilyen, némileg magányosan, mivel maga a kiállítás az emeleten van. Ennek ellenére Fellini és Mastroianni korbácsos kettőse így is elég jó belépő.
Bár a fotók döntő többségükben olasz művészek munkái, jelen van néhány olyan igazi "nagyágyú" is, mint Henri Cartier-Bresson, Robert Capa, Alfred Stieglitz vagy Alfred Eisenstaedt. Nincs viszont egyetlen kép sem Paul Strandtől vagy William Kleintől, pedig ők elsősorban Olaszországban készített munkáikkal váltak híressé. Mindent persze nem lehet, és ez a kiállítás nem is igazán az alkotókról szól. A legjobb képeket a századforduló ismeretlen mesterei készítették, és ezek az olasz nevek úgyis olyan egyformák, mondhatnánk.
A mutatott kép(ek) alapján az olasz huszadik század négy korszakból állna. Az első a századfordulótól a húszas évekig tartott, és a tisztes szegénység meg a kemény munkával elért, gyors fejlődés jellemezte. A Mussolini hatalomra kerülésétől egészen a háború végéig és a köztársaság kikiáltásáig tartó második időszak kevésbé volt dicső, sokan ki is vándoroltak, és más országok felemelkedéséhez járultak hozzá, leginkább az Újvilágban. De megint jött egy új kor, a hidegháború kezdetétől szinte a hetvenes évekig, s ezt az iparosodás, a politikai zavargások és a modernizáció korszakaként igyekeznek ábrázolni. Végül itt van az új századvég, a gazdagság, a lélegzetelállító változások felgyorsult korszaka, a technika diadala az ember felett. A magam részéről egy picit sajnálom, hogy kimaradt a nagy afrikai kaland, egy új birodalom építésének kísérlete, a dicstelen etióp hadjáratok megörökítése, amelyek az olasz egység létrejöttétől tartottak jó sokáig, amíg a második világháború elején a britek ki nem ebrudalták az olaszokat a sokak által fekete kontinensnek nevezett földrajzi házi feladat helyszínéről.
Ám szerencsére a történelemnél ezúttal jóval nagyobb szerepet kap az emberi munka megörökítése. Az egyes tematikus egységek többnyire valamilyen emberi tevékenység köré épülnek, földművelés, folyószabályozás, városépítés vagy akár hírközlés. Mindenütt láthatjuk a kiindulópontot és a végterméket, a múltat és a jelent, és persze azt is, ami a kettő között lejátszódott. Az e mögött nem is nagyon megbújó koncepció Olaszországot mint kellő figyelemmel átjárható labirintust kívánja bemutatni - nem is igazán könnyű a paravánok között tájékozódni -, a bejárat békés szűzföldön áll, de végül rohanó, zajos, kaotikus világba bukkanunk. A labirintus járataiban mindent láthatunk, szépet és rosszat, szegényt és gazdagot, Vatikánt és maffiát, fizetett siratóasszonyokat és Pirelli-felhőkarcolót. A végén nem marad más, csak technika, génsebészet és űrkutatás. Az ember ugyan meghódította és benépesítette a Földet, de ő maga áldozatul esett saját mohóságának, a történelem véget ért, nota bene: a fotográfia is manipulálhatóvá, személytelenné vált, a számítógép operátora immár sokkal fontosabb szerepet játszik, mint aki a képet készíti. (Lásd még: Móricka hanyatlása.) Így nem egészen erőltetett hasonlat a dantei pokoljárás, lévén a kiállítás képei is elég komor hangulatot árasztanak. Békés tájak és falvak kontrasztban a zsúfolt nagyvárosok és a modern technológia világával, ez persze nem egy új ötlet, bár a szervezők mégis igyekeznek kerülni bármilyen szájbarágó üzenet vagy didaktikus következtetés kimondását, noha jócskán érezhetjük a nosztalgiát a régi, a tovatűnt bármi iránt. Ez a képek kidolgozásán is meglátszik -külön öröm az a pontosság és igényesség, ahogy az egymástól teljesen eltérő technikai kidolgozású és formátumú műveket illesztették egymás mellé -, látszik, sokat foglalkoztak vele. Egyre több kép halmozódik fel különböző archívumokban, s az új fényképek egyre önállóbb és magabiztosabb kifejezésmódjának "súlya alatt" a régiek lassanként feledésbe merülnek. Nos, ha ez így van, a szervezők és más hasonszőrű műértők ehhez hasonló kiállításokkal dacolnak e rémfolyam ellen. Ezért aztán elég bosszantó, hogy a magyar feliratok bizony pocsékul sikerültek, és általában pont a lényeget hagyják el, például az ábrázolt személy nevét. Valaki igazán átnézhette volna.
Persze nem kell megijedni, az ezredvégi komorság a kiállításnak csak az egyik oldala, és a képek anélkül is tökéletesen élvezhetők, hogy bármilyen ideológiát kerítenénk köréjük. Soha ennyi szép tájképet és városképet együtt még nem láttam. Az olasz kisvárosok és a vidék egyszerűen gyönyörű, csakúgy, mint az olasz ember. Nyilván nem véletlenül tartják úgy -főleg saját maguk -, hogy igazán tudnak élni. Lehet nagyon imádni a képpé vált tonhalhalászatot, sztrájkoló munkásokat, léghajósokat, felvonuló jó és kevésbé jóarcú kínaikat, szicíliai parasztokat. Van miből válogatni.
Nem szerkesztettek be egyetlen képet sem Pavarottiról!
Vízer Balázs
A kiállítás megtekinthető: május 6-június 20.