A filmkritikus pont az a hasadt agyú kretén, akinek az ilyen filmeket csinálják. Fele neki mazochista, fele vérnősző szadista. Beül a moziba mint Sacher-Masoch, kéjesen szenved másfél órát (ez esetben két óra nyolc percet kellett volna, de egészségéért aggódó szaktársai lerövidítették kínjait, erről mindjárt), aztán kijön mint Sade márki, és vitriolba mártja golyóstollát. Ám van magánélete is neki, ilyenkor galamb a városi vírushordozó fajtából, sasszéz a körúton, és néz. Akit én ismerek filmkritikust, úgy szokott filmet nézni, hogy leparkol a 6-os valamelyik megállójában, s addig vár, míg jön egy moziüzemvezető-helyettes külsejű egyén, keziben egy normál orsóval, s úgy villamosoz. Az általam is-mert s néha kedvelt ítészről tudom, hogy imádja a háttérinformációkat. Utánaolvasni valaminek, neki olyan, mint fél deci törköly egy hófútta hajnalon, magaslati vizelés után. Szerintem ennek is utánanézhetett, például a műsorban, s még az ő kétségtelenül behatárolt képességei is elégségesek lehettek a felismeréshez, miszerint a körúti mozik össze vannak hangolva, ugyanazt nyomatják, decensen csúsztatott kezdési időpontokkal, hogy a speditáló üzemvezető-helyetteseknek kényelmes, két mozi közötti pingpongozásra jusson idő a tekercsekkel. Nagy fölkészültséget s imponáló precizitást igénylő művelet az ilyesmi, nekünk meg afféle kilesett műhelytitok.
Legutóbb, tán a nehezen feledhető Godzilla kapcsán, névvel, címmel és rendszámmal élcelődtünk azon, hogy porszem került a gépezetbe, a tekercsek úgyszólván öntörvényűen követték egymást a gépész keze alatt, ám amint nyomtatásban találkoztunk mindezek plasztikusságra törekvő lenyomatával, menten elszégyelltük magunkat, hisz a feljelentés mint műfaj nem kimondottan a kulturális rovat szűkebb szakterülete, noha nem volt ez mindig így. A lényeg, hogy ennyit és ilyen hangosan moziban fütyülni, mint amennyit a 8 mm általam kiválasztott vetítésén hallottam, gyerekkorom kültelki matinékalandjai óta nem sikerült elcsípni. Értékelő soraimnak (ha lesznek) tudják be, hogy a 8 mm nekem olyan volt, mint a Pulp Fiction, jócskán összekeveredtek benne az idősíkok, igaz, nem a rendezői kreativitás, hanem a sajátságos gépészkedés következményeként. Ám biztos vagyok benne, hogy mindez az utóbbi időben egyre inkább vérszemet kapó BKV-ellenőröknek köszönhető, mintsem a gépház ördögének, ezért is hallgatom el a mozi nevét s címét, a békávéjét úgyis tudja mindenki, s ez annál is fontosabb tudás, mert maximum náluk lehetne reklamálni, hisz ez pont egy utolsó előadás volt, minek első, még rendesen működő része alatt a pénztár nyilván simán bezárt, így jegyvisszaváltásról nemigen eshetett szó mozi után. (Az igazság esetemben persze az ingyenjegy mentén volna föltárandó, ám én egy törpe minoritás vagyok, rajtam kívül még vagy tíz, mondom, masszív sárgarépafüggő néző ütötte bottal az összevissza befűzött tekercseket és a nagyvonalúan mellőzött negyed-, fél órát.)
A szigorú szavak után ismerjük el gépészünk kétségtelen szakértelmét. Alighanem pont annyit kellett volna a Forma-1-es nevű rendező filmjéből kivágni, amennyit ő elhagyott. Ha nem is pont ezeket a jeleneteket. Bár az ilyesmiben is van logika, nagy hírű lapszerkesztőkről járnak afféle legendák, melyek szerint bizonyos cikkek húzását, értsd: rövidítését, kéziratoldalak ügyes hajtogatás utáni ollózásával abszolválták, kell-e mondani, feltűnés nélkül.
Mindezen szubtilis élvezetek után merő szadizmus (kegyetek felé) és mazochizmus (kegyem felé) az alcímben jelölt darab emlegetése. Ám szükséges mégis, hisz kiben ne lenne némi hajlam elmenni a margókig, kipróbálni azt is, ami fáj.
A 8 mm arról szól, hogy Nick Cage a legváratlanabb pillanatokban képes úgynevezett színészi teljesítményt nyújtani, általában viszont elég nevetséges próbálkozásai vannak. Idős, legfelső középosztálybéli hölgy moziztatja jó pénzért, s ő dermedten néz egy nyolc milliméteres tekercset (egyet ugye nehéz összecserélni), és szörnyülködik rendesen (nos, ez a rettenetes, amikor legjobban kiakadt, akkor röhögött leghangosabban a gyér zsöllye), ám a látvány nem hagyja nyugodni, s pokolra is száll nyomában.
Miért is? Valami snuffért. Ha máshonnan, e film kiterjedt sajtójából tudhatja mindenki, hogy mi a rossznyavaja ez. Maga a rossznyavaja. Élesben fölvett, nem túl jól végződő hardpornó. Nickében konkrétan egy maszkos barom, a Mashine, apró sniclikre szabdal egy persze jobb sorsra érdemes teremtést. A világ tényfeltárása momentán azzal szórakozik, hogy mostan van-é ilyen snuff izé, vagy csak legenda. A film választ ad e kérdésre, ám a poént nem lőném le, úgyis rossz tekercsbe trafálnék.
Nick elmerül a brutálpornó sötétben bujkáló világában, ami annál is könnyebb neki, mert a darab a Hetedik lendületesen, ám vitatható megalapozottsággal kaserolt szerzőjétől van, így a harcedzett veterán Schumi bő kézzel méri benne a sötétet. Nick, ez a jelentős unokaöcs Coppoláéktól, persze végére jár a dolgoknak, jól is néznénk ki, ha nem tenné. Az milyen lenne, ha csupán futna egy kör zsebhokit, néha lelassítva, néha visszatekerve a keményebb részekre. Az ilyesmire, ha Hollywood irányából vágyunk, hát még kell áldoznunk időnkből nem keveset. (Addig álljunk vívóállásban!)
Mármost az Összeomlás szakember szellemű alkotójától mit is várhatnánk? Alapos ember- és életismeretet, natürlich. Filmje élvezeti értékén mit sem ront, hogy ismeretei természetesen nem mozijának világában kiterjedtek, hanem nézői háza táján. Magyarul pontosan tudja, hogy honfitársainak ugyanaz kell, mint a német kereskedelmi tévék éjfél utáni szextelefon-hirdetésein idestova tíz-tizenöt esztendeje igyekvőn szocializálódó kelet-európai zombiknak. Így aztán csak ajánlani tudom mindenkinek ez opusát. Lehet rajta szörnyülködni, hogy mik vannak, és hogy kell vigyázni, valamint lehet rajta röhögni is, kinek a markába, kinek az előtte ülő (ha van ilyen) nyakába, még szép.
Ám ha egészen őszinte akarok lenni, ki kell jelentenem, nem hatástalan a dolgozat. Minden nézőjének módot ad arra, hogy feltegye magának a kérdést, vajon nincs-e elege ebből az egész mocsokból. Abból is, amiről szól, meg abból is, ami abba a szemétdomba tartozik, amibe ez a film is. Mindezek szemlézőjének pedig, hogy tényleg kell-e mindig mozizni, megnézni ezeket, kollégákat vegzálni, hogy nézzék meg a másik a heti ugyanilyet, hogy valami fesztiválon valaki soroljon be, nem is kis szervezkedés után, az ilyenek készítőinek fogadóóráira, hogy kérdezzék arról, mit gondol meg mit akar, ha abban a percben pont nem épp a kasszához fáradni. Tudom, hogy ez a szokás, de biztos, hogy nem így kell csinálni, még akkor sem, ha néha valamelyik mond egy érdekeset, vagy akad egy inspiratív kockája vagy bármi.
A 8 mm arra jó, hogy észrevehetővé teszi, mennyire snuff (de inkább snassz) ez az egész. Hatására - legalábbis a jövő heti bemutatókig - a jegyzetírónak is nyilvánvalóvá lesz, hogy ismerősének, az igazi filmkritikusnak van igaza, aki csak a hatos villamoson, csinos üzemvezető-helyettesek kezében néz már filmeket.
- turcsányi -
8 mm; színes, feliratos, amerikai; 1998, 128 perc (az esetek nyilván meglehetős többségében); rendezte: Joel Schumacher; írta: Andrew Kevin Walker; fényképezte: Robert Elswit; zene: Michael Danna; szereplők: Nicholas Cage, Joaquin Phoenix, James Gandolfini (ez a csávó elég nagy arc, ő volt a Get Shortyban Bear, noha ez nyilván senkinek nem mond semmit), Peter Stormare, Anthony Held (a nagyapám valahogy kimaradt, a casting idején volt pont Irsán zúzát aszalni); az InterCom filmje
