Film: Vízigótok a krematóriumban (Az élet szép)

  • - seres -
  • 1999. május 13.

Zene

Ha egy bolt bejáratára ki van írva, hogy zsidók és kutyák inkább ne jöjjenek be, akkor logikus, hogy az emberben fölmerül, a saját boltjába viszont kínaiakat és kengurukat nem engedne be. "Te kit nem szeretsz?" - kérdezi Guido a kisfiát a tábla láttán. A kisfiú a pókokat nem szereti, a papa a vízigótokat, oké, akkor mi meg őket nem engedjük a könyvesboltunkba, ezt elintéztük. Az abszurdra csak a fokozott abszurd lehet a válasz. A koncentrációs táborban a kisfiú fejét telebeszélik a többiek baromságokkal: hogy itt elfüstölnek embereket, hogy itt a gyerekekből szappan, a felnőttekből gomb lesz. A papa csak röhög: ugyan már, kisfiam, hát hogy képzeled? Ugyan már, ügyvéd úr, mit keres a kabátomon?

Ha egy bolt bejáratára ki van írva, hogy zsidók és kutyák inkább ne jöjjenek be, akkor logikus, hogy az emberben fölmerül, a saját boltjába viszont kínaiakat és kengurukat nem engedne be. "Te kit nem szeretsz?" - kérdezi Guido a kisfiát a tábla láttán. A kisfiú a pókokat nem szereti, a papa a vízigótokat, oké, akkor mi meg őket nem engedjük a könyvesboltunkba, ezt elintéztük. Az abszurdra csak a fokozott abszurd lehet a válasz. A koncentrációs táborban a kisfiú fejét telebeszélik a többiek baromságokkal: hogy itt elfüstölnek embereket, hogy itt a gyerekekből szappan, a felnőttekből gomb lesz. A papa csak röhög: ugyan már, kisfiam, hát hogy képzeled? Ugyan már, ügyvéd úr, mit keres a kabátomon?

"A legnagyobb rettenet, a legkegyetlenebb borzalom végül is mindenféle irodalmi közvetítésnek ellenáll. Az üzemszerű tömegmészárlás >>szokványos eseményeit>középszintenAz élet szép az egyik legviccesebb film a holocaustról, és ez megannyi problémát vet fel: egy kisfiú számára egy bohócszerű papa elfogadhatóvá, meseszerűvé, ügyességi túlélőtréninggé, tehát normálissá alakítja a koncentrációs láger élményét - ez persze csak úgy működik, ha mi, a nézők mindvégig tudatában vagyunk a láger valódi mibenlétének (márpedig, ez fontos kiindulás, igenis tudatában vagyunk), ha nem abból indulunk ki, hogy "úgysem ábrázolható", hiszen a művészetnek (és ez a varázsos dolgozat egy kis darab művészet) nem az a feladata, hogy bármit "visszaadjon" abból, ami (by the way) valóban nem ábrázolható. Nem baj, ha a díszlet-lágeren látszik a díszletjelleg; ha a látható lágerszenvedés még épp hogy elviselhető; ha az egyetlen gyilkosság egy rövid géppisztolytűz. Mindez önmagában, más kontextusban hazugság lenne, a tapasztalat megcsúfolása, de nem itt, mert ez itt az egyetlen keret, ahol nem kell annak lennie, és nem is az. A reálisan létező félelem és horror érzésére természetesen nincs filmművészeti placébó, de a holocaust mély abszurditását, lényeglátás céljából, borzongatóan játszi könnyedséggel ábrázolhatja egy műfaját tekintve komédiának nevezhető film.

Így aztán nem Lanzmann dokumentarista, látványilag Auschwitz-mentes Shoah-jával vagy a Schindlerrel vagy a Holocaust című érzelmes amerikai sorozattal kéne párhuzamba állítani Benigni filmjét, hanem a műfaji elődökkel, a nagy nevettető példaképekkel, amely műfaj - az abszurd fokozása a végképpen abszurdig - ezúttal kissé meglepő tárgyat választott magának: a náci koncentrációs lágert. Hát nem mulatságos, ahogy Chaplin-szerű katonakifigurázó léptekkel masíroz a papa a táborban? Ahogy egy überelhetetlenül zseniális jelenetben szigorú szerencsejáték-szabályokra fordítja egy üvöltő germán tábori übermensch félelmetes napiparancsait? Ahogy percenkénti kreatív improvizációkkal tartja a lelket a kissrácban, aki aztán boldogan omlik mamája nyakába, hogy sikerült, győztünk? De bizony, ez mulatságos, akárcsak a film torokszorítástól mentes első fele, ami hamisítatlanul idézi a harmincas-negyvenes évek önfeledt komédiáit.

Annyi a geg, hogy a legjobb teljesen elsikkadt, legalábbis az én mozimban, pedig telt ház volt, és senkinek sem tűnt fel. A fasiszták zöldre festik és "zsidó" felirattal látják el Guido nagybácsikájának a lovát (ez az a ló, amellyel aztán bravúros lányszöktetés történik), mire Guido azt mondja a nagybácsijának: "Nem is tudtam, hogy zsidó a lovad!" Helyben vagyunk. A fasizmus mint az abszurd folytatása más eszközökkel.

- seres -

Az élet szép; színes, feliratos, olasz, 1998, 117 p.; rendezte és a főszerepet játssza: Roberto Benigni; fényképezte: Tonino Delli Colli; szereplők: Nicoletta Braschi, Giorgio Cantarini, Horst Bucholz; zene: Nicola Piovani; forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.