Zene

Mutogatni nem szép dolog, fityiszt aztán végképp nem, de néha annyira jólesik. A kéztartás pontos kivitelezése és a megfelelő orr alá dugása felett érzett öröm járhatta át a két Jensent, Tomas Villumot és Anders Thomast is, amikor bő három évvel ezelőtt elkészítették Kiságyúk című filmjüket.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület időről időre történelmi sétákat szervez - most például (nem először) a Kerepesi temető hátsó sarkából elkülönített sírkert volt a célpont. A temető lényegében már az előző századfordulóra megtelt, de csak az 1950-es években zárták be.

Rejtélyes történeti figuráról, a Zsigmond király hű emberének számító stiborici Stibor vajdáról és a Zsigmond-korról szól a kiváló szlovák történészhölgy hazájában számos díjjal kitüntetett monográfiája. A lengyel származású Stibor nem születés, de személyes választás és a jószerencse folytán lett a magyar főnemesség tagjává, amit a xenofób, de főképpen sikereire irigy magyar kortársak és a hazafias/kurucos történetírói hagyomány nem is bocsátott meg neki.

A Kordák királyságáról írásban is megemlékező Michaeltől (a díszlettervező Vince fiától) tudjuk, hogy Sir Sándor, a birodalomalapító nagybácsi kellemetlenül érezte magát a hitleri V-rakétáknak kitett Londonban: bár szivarban nem szenvedett hiányt (nedvességőrző dobozban kapta a Fifth Avenue-ról), de a náthától, a sajátjától és a kollégáiétól rendesen szenvedett. Tán a Tökéletes idegenek forgatását megzavaró becsapódásokat is jobban viselte, mint a nazális támadást - miközben a német bombák boldogan potyogtak Londonra, a vacsoravendégeit megleckéztető Alexben "volt annyi rosszmájúság, hogy példás bátorsággal viselkedjék, folytassa a társalgást, és szelíden kínálgassa borral a vendégeit".

A minap egy aprófalvas térségben újabb várost avattak, idén a huszonkettediket; az ünneplésen büszkén emlegették, hogy a háromszáznál is több városban immár a magyar lakosság 68 százaléka él. Polgárosodunk, alighanem.

A művész geoprimitív-pissoir stílusú kozmopolita-internacionalista képződményeknek nevezi alkotásait, és már ebből sejthettük, hogy e nap inkább régi vágású happening lesz, mint piros betűs társasági esemény. A rendezéssel nem sokat bajlódtak. Miután kiderült, hogy a műveket nem tudják a meghirdetett időpontra, de még egy órával később sem "rendesen" elhelyezni, a kiállítandó tárgyak egy része a falnak támasztva vagy az asztalra borítva fogadta a látogatót.

A cím egyből a lényegre tapint: maga a punci van itt a nevén nevezve. Hősünk (Dani) ráadásul sajtundorban szenved: elég is neki apja egy megjegyzése a "lenti sajtszagról", hogy az aznapi randit hazavágja.

Ez a cikkcím még akkor sem ordas nagy túlzás, ha a metalcore két alapzenekarának legújabb lemezeiről van szó, amelyek azért mindenképpen igényesebb produkciók, mint mondjuk egy sajószentpéteri középiskolásokból álló punkzenekar első demója. Ugyanakkor ezen a két anyagon látszik a legtisztábban, hogy a metalcore-ból végképp kiveszett minden invenció és szenvedély, és ha a műfaj két vezérbikája képes két ilyen jellegtelen lemezzel előrukkolni, akkor valahogy képtelen vagyok hinni abban, hogy ebben a stílusban van még bármiféle erőtartalék.

Szerencsére elkövettem azt a hibát, hogy Cohen koncertje előtt nem hallgattam meg a most megjelent Live in London című lemezét. Akkor ugyanis tudtam volna, hogy mire számíthatok. A legtöbbre, fűzhetem hozzá így utólag, de azért az mégiscsak más, ha erre percről percre, "igazi" jelenléttel csodálkozik rá az ember. Mintha élne.

"Tudod, úgy volt, hogy Stiv meg én kettesben leszünk, de aztán ott volt a szobában Jimmy Zero, én pedig megkérdeztem: A barátoddal is le kell feküdnöm? Mire Stiv: Nem, de borotválhatunk egy horogkeresztet a fanszőrzetedbe?" A menyétképű Stiv Bators, a Dead Boys énekese az egyik főszereplője ennek az egyszerre mulatságos és megrázóan drámai interjúkötetnek, amelyben a New York-i őspunk színtér közel száz résztvevője mesél a legendás időkről. A Velvet Underground, a New York Dolls, a Ramones, Patti Smith, Richard Hell és a többiek új fejezetet kezdtek a rockzene történetében, de ez a könyv nem a véghezvitt kulturális forradalomról és az örök érvényű lemezekről szól, hanem a hétköznapok valóságáról, vagy még inkább a hétköznap éjszakákéról. Arról, hogy ki kivel szexelt, kivel szúrt, és hogy ki szúrta le. Képtelenebbnél képtelenebb sztorik követik egymást, de

Ritka madár, politikai szatíra a vásznon. A briteknél persze népszerű műfaj, gondoljunk csak az Igenis, miniszter úr!, az Igenis, miniszterelnök úr! számos évadig kitartó sikerére és a közvetlen előzménynek tekinthető sorozatra (The Thick of It), vagy akár a Csengetett, Mylord?-ra (ami szintén társadalmi-politikai szatíra, bár nem hivatásos politikusok a szereplői).

Edna Mazya hatvanas izraeli drámaíró, sosem hallottam még róla, de ez biztosan nem az ő hibája (lehet, hogy az enyém sem); az objektivitás tehát garantált. A KoMa társulat esetében viszont pozitív elfogultság esete forog fönn, mármint részemről, ami persze a társulatra vonatkozik, az adott produkció más tészta. Hasonló a helyzet az Orlai Produkcióval is; ha nem lennének ilyenek, akik cashben ráfizetnek azért, hogy telt házban lássuk Csákányit a Fédra Fitnessben, most szegényebbek lennénk egy picivel - akkor viszont keressen Orlai, amennyit nem szégyell a Hat hét, hat tánccal, lehet utánacsinálni, van még hely a piacon. És: a Trafót is bírom nagyon, jó oda járni, pedig nem mindig megy le a torkomon, amit ott látok, de bírom már az utcát is előtte, a kihelyezett kocsmájával, aztán a helyet is odabent, lent, fönt.

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.