Rejtélyes történeti figuráról, a Zsigmond király hû emberének számító stiborici Stibor vajdáról és a Zsigmond-korról szól a kiváló szlovák történészhölgy hazájában számos díjjal kitüntetett monográfiája. A lengyel származású Stibor nem születés, de személyes választás és a jószerencse folytán lett a magyar fõnemesség tagjává, amit a xenofób, de fõképpen sikereire irigy magyar kortársak és a hazafias/kurucos történetírói hagyomány nem is bocsátott meg neki. A szlovák historikusnak ráadásul egy másik hagyománnyal és egy másféle torz történeti tudattal is meg kell küzdenie: mûvében nem gyõzi leszögezni, hogy a történelmi középkor Magyar Királysága bizony egyszerre volt hazája a mai magyarok és szlovákok elõdeinek, így ama korban bárminemû önálló Szlovákiáról beszélni (mint tették azt többen is, pl. a kiskirály Csák Máté kapcsán) merõ anakronizmus. A szerzõre jellemzõ mikrohistóriai alaposság nem csupán a had- és a politikatörténet részleteire terjed ki, de a megfelelõ szokás- és mentalitástörténeti momentumokra is: kiderül, mit ettek, miként szórakoztak, miként bûnöztek, pereskedtek, tisztálkodtak vagy éppen mikor és kivel szerelmeskedtek/bujálkodtak a kor fejedelmei, nemesei vagy közrendû alattvalói. A népmondákban és a romantikus verselményekben a beckói vár kegyetlen uraként ábrázolt (és rút kígyóhalált lelt) Stibort minden vádpont alól felmenti ugyan a szerzõ - de fenntartja a gyanút, hogy a sok gonosztett némelyike a hasonnevû fiú nevéhez fûzõdik, azaz a bûn végül csak a családban maradt.
Kalligram, 2009, 527 oldal, 3990 Ft
*****
