Rich Machin és Ian Glover eredetileg elektronikus stúdióprojektnek indult zenekara a 2007-es, második Soulsavers-lemezen (It's Not How Far You Fall, It's The Way You Land) jelentõsen megemelte a tétet, amikor a korai anyagaik mérsékelten átütõ downtempójába lassú rockot, soult, bluest és gospelt kevert, valamint megnyerte magának Mark Lanegant énekesnek. Lanegant, a(z amerikai) negyvenes generáció talán legjobb bárdját, ezt a Tom Waitsbe oltott Scott Walkert választani valami sötéten csordogáló zenéhez persze maga a tutira menés - minden egyes vendégjátékánál kérdés hát, hogy a zenei alapok vajon felérnek-e a megbízhatóan kimagasló énekdallamokhoz és dalszövegekhez.
A Soulsavers esetében, bánatunkra, nem lehet magabiztos igennel felelni. A zenekar feldolgozásai vitathatatlanul kimagaslók: a 2007-es lemez végén ott volt az elmúlt tíz év legszebb Stones-átformálása, a Brokenen pedig egy Palace Brothers- és egy Gene Clark-számot alakítanak már-már szakrális himnuszokká. A saját dalok nívója viszont ezúttal is ingadozó: a gospelezés (All The Way Down) és a zongorás búsulás (Can't Catch The Train) jól megy a zenészeknek, a space-rock (Death Bells) már kevésbé, dzsesszbõl (Rolling Sky) és filmzenés instrumentálisból (Wise Blood) pedig csak átlagos teljesítményekre futja nekik; a Lanegan mellett felbukkanó, nem kevésbé hírhedt dalnokok (Mike Patton, Jason Pierce, Gibby Haynes) torokzörejeit ráadásul rendre eltemetik az ezernyi hangsáv alá. Egyszóval a Soulsavers is olyan zenekar, amelyet a hübrisz akadályoz meg abban, hogy igazán nagyszerûvé váljon.
V2, 2009
*** és fél
