A rendezéssel nem sokat bajlódtak. Miután kiderült, hogy a mûveket nem tudják a meghirdetett idõpontra, de még egy órával késõbb sem "rendesen" elhelyezni, a kiállítandó tárgyak egy része a falnak támasztva vagy az asztalra borítva fogadta a látogatót. Geoszabó Lászlót ez egyáltalán nem zavarta, amikor az est elsõ epizódjaként megnyitotta két fotós, Galló Rita és Kiss Barnabás kiállítását. Az összes fényképen a mûvész szerepelt, ám hogy ennek a puszta gesztuson túl is van értelme, ahhoz egy újabb - immár valóban Geoszabó - kiállítás megnyitóját kellett meghallgatni. Szirtes András filmrendezõ, a mûvész lelkes rajongója arról beszélt, hogy ha kiürül a terem, Geoszabó továbbra is szemmel tarthatja mûveit.
Úgy sejtjük, e mûveknél a cím legalább annyira fontos, mint maga a tárgy, viszont a megnyitó elõtti kapkodásban nem jutott rá idõ, hogy a képek, szobrok többségét kellõ információval lássák el. Így maradt a puszta látvány: élénk színû, dinamikus formák, nyilvános vécék jellegzetes firkáival és apróságokkal - kõvel, gyönggyel vagy bármilyen talált tárggyal - megbolondítva. Amikor az egyik látogató megjegyezte: "Egy csomó fasz van itt!", egyértelmûen a kiállított mûvekre utalt, ám ez csak szó szerint volt igaz. Geoszabó mûvei sokkal kifinomultabbak, "intelligensebbek", mint hogy öncélú, botránykeresõ, obszcén hülyéskedésnek mondjuk õket.
Amikor pedig a végén Geoszabó a verseibõl olvasott fel, az lett, amire az addig látottak alapján senki sem számított: megrázó, drámai produkció. Lehet, hogy ezek a szabadversek nyomtatásban nem állnák ki a próbát, ám Geoszabó elõadásában mintha megváltozott volna a szavak értelme. A legbanálisabb metafora, a legostobább szóvicc is nagy formátumú szövegként hatott.
Tûzraktér, szeptember 4.
****
