Edna Mazya hatvanas izraeli drámaíró, sosem hallottam még róla, de ez biztosan nem az ő hibája (lehet, hogy az enyém sem); az objektivitás tehát garantált. A KoMa társulat esetében viszont pozitív elfogultság esete forog fönn, mármint részemről, ami persze a társulatra vonatkozik, az adott produkció más tészta. Hasonló a helyzet az Orlai Produkcióval is; ha nem lennének ilyenek, akik cashben ráfizetnek azért, hogy telt házban lássuk Csákányit a Fédra Fitnessben, most szegényebbek lennénk egy picivel - akkor viszont keressen Orlai, amennyit nem szégyell a Hat hét, hat tánccal, lehet utánacsinálni, van még hely a piacon. És: a Trafót is bírom nagyon, jó oda járni, pedig nem mindig megy le a torkomon, amit ott látok, de bírom már az utcát is előtte, a kihelyezett kocsmájával, aztán a helyet is odabent, lent, fönt.
Kisded játékok, ez a darab címe; nem jó cím. Egyrészt azért nem jó, mert van egy Rosamunde Pilcher nevű író, és neki van egy ilyen című könyve (ezt már a Google is elárulja), az előadás pedig nem ebből készült. Másrészt azért nem jó, mert nem is találó: épp nem kisded, hanem eléggé felnőttes játékok folynak a színpadon. De hát a címtől végül is el lehet tekinteni, mert gyorsan túljutunk rajta.
Az előadást Zrinyi Gál Vince rendezte, és öt "komás" szerepel benne: négy fiú, egy lány. Lőkös Ildikó a szokásos dramaturgi szerep helyett a magyar változat írója - ez azért baljós jel, mert Lőkös Ildikó nem szokta "übtre" átírni a kezébe kerülő darabokat, csak ha nagyon muszáj, és az a baljós, ha ezt nagyon muszáj volt.
Az ismertető azt mondja, igaz történetet fogunk látni - nem tudom, mikor múlik ki már a színházból (és általában a művészetből) az a tévhit, hogy ami igaz, vagyis a rögvalóságból van merítve, az egyből jobb pozícióból indul a hitelességért folytatott versenyben. Hát nem. Legtöbbször az derül ki, hogy az "igazság", vagyis a non-fiction mint ugródeszka odaragad a művészek talpához.
Az úgynevezett "igaz történet" akkor szokott jól jönni a színházban, ha - bármilyen tragikus vagy szomorú is - jól van kitalálva; amikor a valóságban valami olyasmi fordul elő, ami a színpadon is jól mutat. Ilyen értelemben persze a legtöbb író a valóságból és a valóságtól lop - és ezzel el is érkeztünk a drámaírás (az írás mint olyan) egyik legnagyobb közhelyéhez.
Kivált lényegtelen a valóságra hivatkozni forrásként akkor, ha a történet magva az, hogy négy tizenéves fiú megerőszakol egy tizenéves lányt. A dráma rugója pedig az, hogy ezt a bűncselekményt a bíróságon tárgyalják éppen, és váltva bonyolódik a tárgyalás és az erőszak fölidézése. Bevett és bevált mindkét ötlet, még banálisnak is mondanám.
Ettől persze még lehet jó és fontos; színházként is, tanulságként is. Szerte a világon és itthon is jól működik az úgynevezett nevelési színház, amely a színházi élménybe és befogadási eszközökbe beépíti a nevelési célzatot is; egyszerre láthatóbban és furfangosabban, mint amennyire, mondjuk, az Othellóba bele van épülve a "ne ölj elkapkodva!" parancsa.
És nemcsak láthatóbban, hanem módszeresen is. Itthon több csapat - például a Káva és a Kerekasztal - töri a fejét és magát azon, hogy a megcélzott nemzedéknek fogyasztható módon tálalja a társadalmi, morális és egyetemes szabályokat, és még színház is legyen, és még sikeres is legyen. Ehhez képest a Kisded játékok előadásából azzal a tapasztalattal lettünk gazdagabbak, hogy az erőszak akkor is csúnya dolog, ha az áldozat egy nagyszájú kiskamasz, és a bíróság ügyetlen, az ügyvédek szemetek, az ügyész meg nő.
Össze lettek keverve a dolgok. Ha a KoMa csapata fog egy rendesen megírt darabot (akár a tinédzsererőszakról), és bontott szerkezetben (mint, mondjuk, Akutagava műve, A vihar kapujában) színpadra teszi a különb-különb verziókat, akkor van szerencsénk egy rendes színielőadáshoz. Ehhez ebben az esetben a rendesen megírt darab, valamint a színpadra tevés hiányzott (utóbbi például azért, mert a rendezés főként a mű rendetlenségeinek elfedésére-elkenésére irányult).
Van díszlet - az IKEA gyerekjátszójának műanyag labdákkal föltöltött medencéje -, valamint egy autógumi hinta; pont annyira jó bármire, mint semmire. Az obligátnak mondható videózást nem számítom ide - bármely terepen üti is föl fejét az ötlettelenség manapság, rögvest a kamera kerül elő.
A színészek számára - következik a fentiekből - többszörös akadályfutás az előadás. A homályos figurákból - hol kamasz, hol ügyvéd - homályos váltogatás születik, kontúr sehol. Ezt a nehéz feladatot Kovács Krisztián úgy oldja meg jól, hogy legalább az általa megformált kamasz fiú erőteljes; Egger Gézának meg az a szerencséje, hogy az ő kamasza kicsit más, mint a többi, és ebben az elkülönbözésben lehet játszani. Guary Alexandra egyelőre mindkét szerepében kevés eszközt mozgósít, és az általánosságok terepén mozog: a kiskamasz lány hetyke, az ügyésznő szögletes. Kroó Balázsnak és Lőrincz Sándornak még ebben a kevés szereplős előadásban is csak háttérszerep jut.
Aztán az előadásnak egyszer csak vége. Nem mondom, hogy nézőileg váratlanul - de dramaturgiailag föltétlenül.
Trafó, szeptember 2.
