Zene

Tavaly októberben bekövetkezett halála tette fájdalmasan egyértelművé a tényt: Fodor Géza a kortárs magyar szellemi élet egyik utolsó apafigurája volt. Amit élete során a lényéből áradó szemérem és a polgári jólneveltség nem engedett látványosan megnyilvánulni, az a halálát követő gyász és megrendülés hónapjaiban követelte ki a maga jussát, itt-ott érthető módon a veszteségérzés bocsánatos túlzásaitól kísérve. Emlékkoncert és a Holmi egy teljes különszáma búcsúzott - Kornis Mihály sírbeszédének találó megfogalmazásával - a "nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató" testi valójától, s a távoli szemlélő csak ámulattal mérhette fel az elmúlt kurta gyászév alatt, hogy mily sokak, s mily különféle érdeklődésű, munkásságú és véralkatú emberek, filoszok és szépírók, rendezők és karmesterek számára állított mércét és kínált eligazodási pontot Fodor Géza figyelmes létezése.

A '74-es eredeti (rendezte: Joseph Sargent) David Shire húzós főcímzenéjével kezdődött, és egy filmtörténeti tüsszentéssel ért véget, a kettő között pedig Walter Matthau gyűrött arculatáé és rikító sárga kravátlijáé volt a főszerep, meg egy New York-i metrókocsié, melyet álbajuszos fegyveresek (a Tarantinót is megihlető Blue, Green, Grey és Brown urak) kerítettek hatalmukba. Ahhoz képest, hogy Matthau már a legelső percekben bohózati tempóra kapcsolt, a végére egész belevaló thrillerré fajultak a dolgok.

Nehéz helyzetben van a külföldön is sikeresen szerepelt (turnézott Japánban, illetve Európát is bejárta a Misfits előzenekaraként) budapesti The Idoru, hiszen az általában vízválasztónak aposztrofált harmadik lemeze, a Face The Light kiadása után nemcsak a ritmusszekció, de a zenekar egyik védjegyszerű fazonjának számító Bödecs András énekes is kiszállt. Az Idoru megmaradt két tagjának szinte a nulláról kell hát újjáépítenie a zenekart - a Face The Light ismeretében mindenképpen kár lenne, ha ez a zenekar is egyikévé válna az idő előtt feloszlott magyar csapatoknak. A még a régi felállással készült anyag ugyanis kiváló alkotás: egyfelől még inkább kontúros lett az Idoru jellegzetes stílusa, vagyis a kiváló gitárösszjátékra, lendületes tempókra és Bödecs ragadósan dallamos énekére épülő hardcore-punk, másrészt az előző lemez (Monochrome, 2007) után ismét képesek voltak továbblépni.

A cívisváros önkormányzata által kiadott kulturális-közéleti folyóirat szerkezete egyszerre szigorú és megengedő. A tapasztalt olvasó már tudja, mit várjon a térbeliséggel játszó metaforákkal (Küszöb, Főtér, Kapualj stb.) jelölt rovatoktól, de úgy vannak kialakítva, hogy csak az nem passzol bele a rendszerbe, amit a különböző szakterületekről érkező szerkesztők nem akarnak belerakni.

Éppen két esztendeje, 2007 szeptemberében rögzítették a Weiner- Szász Kamaraszimfonikusok (külföldön forgatott nevükön a Budapest Chamber Symphony) azt a Haydn-évre szánt ünnepi albumot, melyen két versenymű és egy rendhagyó, hattételes szimfónia előadása kínál kóstolót az Eszterházán serénykedő mester művészetéből, s egyszersmind az 1992-es alapítású, ám a szertelen kamaszkoron immár túllépett zenekar dús művészi erényeiből. A két versenymű, az 1949-ben előkerült A-dúr "melki" hegedűverseny, valamint a közkedvelt "Rondo all' ungherese"-tétellel záruló, s idén majd' rogyásig játszott D-dúr zongorakoncert kísérői szerepben mutatja az együttest, s Weiner-Szászék Baráti Kristóf csodaifjúi, s máris ékesen szóló hegedűjátékához csakúgy egyenrangú kartársul szegődnek, mint Rohmann Imre élményszerűen formáló, s minden kicsiny ízében intelligens zongorázásához.

Gianni hatvan felé járó magányos római férfi, mindennapjait az anyja gondozásával tölti. Anyagi problémái miatt elvállal két napra egy másik idős hölgyet is, de érkezik pluszba még két öregasszony. A film tehát harsány vígjáték is lehetne, de mégsem az, ami leginkább a főszereplő és író-rendező Gianni Di Gregorio művészi alkatából következik.

Az 1995-ben alapított londoni Lo Recordings mindig is élen járt az izgalmas, sokszor formabontó, de rendre szórakoztató zenék kiadásában - mostanság pedig különösen erős a publikációs listájuk. S emellett még trendformálásban is jeleskednek: Milky Disco című kompilációs sorozatuk második állomását például hibátlan ízléssel, elképesztően széles merítéssel, s nem is csupán a kiadó portfóliójából (továbbá nem csak tipikus "nu disco" számokból) válogatták össze.

A Zsámbéki Műemlék Rakétabázison a nyári, szabadtéri színházi produkciók mellett először volt látható zenés, családi költői est. Lackfi János személyében bemutatkozott a helyi művészértelmiség, és hozta magával országos hírű zenészbarátait.

Lám, egy lakáj. A történelemkönyvek ritkán emlékeznek meg róluk, de a detektívirodalom, különösen az olyan történészkedő-irodalmárkodó fajta, mint amilyet Borisz Akunyin is művel, nagy hasznukat veszik.

Voltaképpen elég baj, hogy évad közben még véletlenül se megyek olyan produkciók környékére, mint a Détár-Rékasi színész házaspár által előadott Bergman-darab, a Jelenetek egy házasságból. Baj azért, mert - mint láttam most is, a Városmajori Színpad nézőterén - sok ember semmi másra nem megy, csak erre; és baj azért, mert a színházi palettának ez is része, következésképp a kritikusinak is.

Kellő idő elteltével az embert elfogja a Románia iránt érzett nosztalgia és csodálat. Nagy ország, lassan változó városokkal, ahol csak az új házaknak van színük, de állnak a Monarchia állomásai, és a társasházak isztambuli gyorsasággal terjeszkednek. Románia nagyszámú emigránsa hálás a megőrzött vakolatért, melynek eredetisége saját félbehagyott életének tapintható bizonyítéka. Hálából az emigránsok "törvényszerűen" radikalizálódnak: házakat vásárolnak, vagy újakat építenek, céges kapcsolataikat látják vendégül a Nagy-Magyarország-térkép alatt, és úgy érzik, romániai ingatlanszerzeményük arányos kárpótlás a nacionalizmusért, amely elüldözte őket innen.

Takács Ferenc 1984 januárjában esszét jelentetett meg az ÉS-ben Ezerkilencszáznyolcvannégy - ezerkilencszáznyolcvannégyben címmel, melyben a mindaddig legfeljebb szamizdatban olvasható Orwell-mű hazai kiadását sürgette - e cikk felidézésével kezdődik Aldous Huxley magyarul most először olvasható regényének, a Majmok bombájának utószava. Hiszen disztópia ez is, sőt a műfaj két mestere nagyjából egyszerre írta a regényeket - még sincs okunk azon csodálkozni, hogy e mű magyar kiadását hatvan évig senkinek nem jutott eszébe számon kérni. Pedig alapműveiket olvasva nem tűnik ostobaságnak egy súlycsoportba sorolni Orwellt és Huxleyt: a (jóval korábban megjelent) Szép új világ hatása végül is nem kisebb az 1984-énál. A Majmok bombája viszont finoman szólva nem ez a kategória.

a Ligetben. Látták már? Ugye, hogy nem.

kiállítása csaknem tíz év anyagából mutat be festményeket. Ha értelmezhető a kizárólag a technikára kiterjedő zsenialitás, akkor Konkoly ennek kétségkívül a birtokában van - de a katarzis elmarad: a szó legtriviálisabb értelmében "szép" képeket látunk.