Zene

Ahogy a posztmodern, úgy annak ikonja is fárad és öregszik, ám emiatt talán egyiküket sem fogjuk inkább vagy kevésbé szeretni. A győri püspökség által is gerjesztett kiemelt érdeklődéssel kísért program mindazonáltal - netán meghallgattattak a közös imák, elérte célját a koncerttel egy időben tartott szentségimádás? - kiábrándítóan unalmas, fölöslegesen elmaszatolt volt; s ha az említett egyházkerületből (vagy bármely másikból) bárki is a nézők között lett volna, hamar belátná: ettől ugyan senkit és semmit nem kell félteni. A díszletezés minimalizmusa mellett kifejezetten nevetségesen hatott a koncertkezdetkor leeresztett fekete függöny, mely egészen az énekes első megszólalásáig takarta a teljes színpadot, majd hirtelen lehullt, s a túláradó füstben feltűnt a jócskán elhízott frontember sziluettje - persze a megjelenésén sem a sejtelmes és szinte kizárólag fentről érkező fények, sem a köztudomásúlag slankító fekete ruha nem segített sokat.

Biztos ismerik, biztos van arra szó, amikor minden ugyanolyan, mint amikor jó volt, de mégis üres, érdektelen az egész, de akkor sem bírjuk elengedni. Amikor a tudat minden tiltakozása ellenére, tehetetlenségből válik bűnrészessé az ember.

Deskripciós munkánkat ugyan jelentősen megkönnyíti, ha Finket, polgári nevén Fin Greenallt egyszerűen csak a Ninja Tune kiadó José Gonzálezeként jellemezzük, ám igazságtalan volna a brit énekes-dalszerzőt oly sikeres svéd kollégája szimpla kópiájának beállítani. A hasonlóság persze tagadhatatlan, hiszen Greenall zenéjének éppúgy a minimalista és repetitív akusztikus gitárfutamok s az ezeket kísérő szomorkás, puha férfihang a legmarkánsabb vonásai, énekstílusa azonban inkább kötődik a soul-r'n'b hagyományhoz, s ez a roppant érzelemdús tónus pompásan illeszkedik a csendes éjszakai zenéhez, amelyet két kísérőtársa, Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos (jól hallhatóan mindketten a bristoli trip-hop szerelmesei) tölt meg diszkréten vibráló feszültséggel.

Biztonsági öveket tessenek bekapcsolni, lapunk tényfeltáró stábja időt és fáradságot nem kímélve megtalálta Magyar Bálint főművét! Már ha hihetünk a korabeli feljegyzéseknek. Mindenesetre a kiváló Veres József így ír 1980-ban a Filmvilág hasábjain közreadott szellemes és informatív vitaindítójában: "Az átültetések közül egyébként alighanem Magyar Bálinté viszi el a pálmát.

Orlan, az excentrikus művésznő 1990 óta dolgozik önmagán, hogy elérje a tökéletes szépséget: a sebészeti műtétek hozzásegítették például Vénusz állához és Psyché orrához, továbbá az általános szépségeszménytől eltérően homlokán még két szilikondudort is visel - a műtéti hegek és az éppen aktuális hibridideál állapot ellenőrizhető az interneten. Ha leszámítjuk, hogy Orlan az évek során - nyilván nem szándékosan, de - elképesztően ronda lett, tevékenységében felfedezhetjük azokat a szálakat, melyek a Collegium Budapest ebédlőtermében bemutatott három fotósorozat elkészítését is motiválták.

Shakespeare Ahogy tetszik című komédiáját többnyire minimum borongósra szokták hangszerelni, és nemcsak azért, mert mostanság divatja van a félig zárt szájjal és feszes testtartással artikulált komédiáknak. Hanem azért is, mert a gyilkossággal fűszerezett hatalmi intrikákon, a (politikai) ellenfelek egymással való gátlástalan kiszúrásán mostanság nehéz nevetni - és ezt persze szereti legalább az előadásokban a maga hasznára fordítani az ambivalenciában utazó színház. Ami pedig az Ahogy tetsziket illeti, a fentieken kívül kínál némi borongást a romlott város és romlatlan természet egymásnak feszülése, a filozofikus tépelődés az emberi élet majdnem hiábavaló körforgásáról, a szerelmi vágyakozások körkörös szövevénye is.

Az iszlám kultúrába nem lehet csak úgy átabotában belekóstolni, ahhoz komoly elszánás, nekibuzdulás és türelem meg alázat kell - ezt sugallja a szép, vászonkötéses könyv, amely hangnemében és funkciójában csak félig-meddig rímel a Corvina hasonló kiadványainak immár hosszú sorára. Emezek is mind egy-egy kultúra egészét igyekezték a maga sokszínűségében megragadni, de jelentős arányban a mai jelenségek, szokások, jellemző tárgyak, élethelyzetek és a többi bemutatására törekedtek - a tavaly megjelent olasz tárgyú kötet például egy-egy sajátos szófordulat fordításához még a kimondását kísérő jellegzetes gesztus rajzát is mellékelte. A mai magyar iszlámkutatás elismert vezéregyénisége, Simon Róbert egészszemlélete szigorúbb ennél, "az anyagi és szellemi kultúra lényeges megnyilvánulásaira" összpontosít, mindig utalva "a rejtett lényegre - az arab zene maqám elvének megfelelően". Már lapozunk is tovább,

A Paramount-logóra úgy kerülnek fel a csillagok, mintha egy mérges nindzsa vette volna célba a közismert feliratot - lendületes kezdés, az ember pont ilyet vár Michael Baytől, meg közepesen átsütött, vérnarancs naplementét metálszínű, tolótetős világvégékkel. Lehetséges, hogy Pearl Harbort nem vele kellett volna újrajátszatni (bár így legalább túlestünk rajta, mint a rubeólán), de azt még a lélektől lélekig terjedő kamaradrámák hívei is elismerték, hogy Baynél rátermettebb szakit aligha találhatott volna Spielberg a Hasbro játék robotjainak megfilmesítésére.

A Prong pontosan beleillik abba a halmazba, amely a kilencvenes évek leginvenciózusabb rockzenekarait tartalmazza, és amelynek főbb képviselői, a Ministry, a Life of Agony és a Helmet tavaly alig két hét leforgása alatt fordultak meg Magyarországon. Sőt a Prong gitáros-énekes agya, Tommy Victor pont a Ministry utolsó időszakának gitárosa volt, Aaron Rossi pedig, aki a dobos feladatát látja el momentán Victor mögött, az utolsó Ministry-turné ütőseként szerepelt.

Láttam a boldogságot én, ólomból volt, foga sárga és alig 10 centiméter. Gondosan beállított hajzata méregzöld, pofázmánya krétafehér, sétapálcája arany, s noha újságmellékletként látta meg a napvilágot, elég biztosan áll a talapzatán, mi több, narancsszínű mellényével ördögien harmonizáló padlizsánlila frakkjának gyűrődései is jól kivehetők.

A kilencvenes években a szaksajtó által csak britpopnak címkézett stílus programadó zenekarai nem igazán voltak táptalajai a szólókarriereknek: a Radiohead énekese, Thom Yorke csak egyetlen (bár kiváló) lemezt vett fel, Damon Albarn inkább a Blur utáni projektjeivel volt elfoglalva, az Oasis frontemberét, Liam Gallaghert pedig igazán soha nem érdekelte a saját pálya. Így, ha azt nézzük, hogy ki rugaszkodott el legsikeresebben az "anyazenekarától", akkor a Pulp frontembere, Jarvis Cocker a biztos befutó - ő már 2006-ban megjelent lemezével (Jarvis) is bebizonyította, hogy a popzenét zenekara nélkül is invenciózusan és magabiztosan tudja saját képére formálni.

A szolgálatmegtagadásért kényszernyugdíjazott cinikus zsaru, amikor viszi vissza elvált feleségéhez a hét végi láthatásról két kamasz fiát, emberrablással dúsított bankrablás áldozata lesz, egy véletlen autóbaleset tragikus következményeként. A bankrablók a többi tússzal együtt elragadják kisebbik fiát, Jerryt is.

Van egy fotó, amit képeslapként is árulnak az osztrák fővárosban: Thomas Bernhard egy bécsi kávéházban (jelesül a stallburggassei Bräunerhofban, a belváros közepén). Úgy nem illik oda, ahogy Hrabal illett az Arany Tigrisbe.

Tizenöt fotó sorakozik a Platán Galéria falán, rajtuk családok, barátok vagy magányos emberek. Nem hasonlítanak egymásra, nincsenek közös kedvteléseik, arcuk gyakran semmilyen, szokványos vagy felejthető, környezetük leginkább kispolgári és szegényes, a háttérben nippek, családi relikviák, poszterek vagy feszületek.