Biztos ismerik, biztos van arra szó, amikor minden ugyanolyan, mint amikor jó volt, de mégis üres, érdektelen az egész, de akkor sem bírjuk elengedni. Amikor a tudat minden tiltakozása ellenére, tehetetlenségbõl válik bûnrészessé az ember. Az idei francia országúti kerekpáros-körverseny Monacóból indult, egy ügyesen kitalált (technikás) idõfutammal. A nem túl hoszszú, valamivel húsz perc alatt teljesíthetõ táv poénja az volt, hogy egy darabig emelkedõnek mentek, aztán meg lejtõn lefelé, ezerrel. A "papírforma érvényesült", Fabian Cancellara nagy különbséggel kalapálta el a mezõnyt (még a második, a "végsõ gyõzelemre is esélyes" Alberto Contador is 18 másodpercet kapott). Contador csapattársai közül negyedmagával végzett az elsõ tízben, ne szépítsük, az Astana a kerékpársport Real Madridja. Annyira is szimpatikusak. Az idei versenynek az lenne a fõ vonzereje, hogy pár évnyi hatásszünet után visszatért a hétszeres Tour-gyõztes, Lance Armstrong - na, melyik csapat színeiben?
Lesz tíz sík szakasz a zöld trikóért, hét hegyi, ahol lelküket teszik ki a pöttyösért meg csapatkrónó meg minden, de ne dõljenek be a nagy szavaknak. Ha a lelküket teszik ki, alkalmasint nem különbözik attól, amikor a vizeletmintájukat - a sportág még nem tart ott, hogy feledtetni bírná az elmúlt öt év menetrendszerûen beköszönõ botrányait, s nem is biztos, hogy arra halad. Csakhogy - és erre kell akkor gombot varrni - a peloton ugyanúgy kanyarog, mint rég. És a cinkosság, meglehet, mégis több, mint puszta impotencia. Mi van, ha így is jó?
Közvetíti az Eurosport
***** vagy egy sem
