Zene

A vissza-visszatérő Depeche Mode-koncertek fővárosunk zenei életének üde színfoltjai - mondhatnánk, ha feltétlenül füllenteni szeretnénk, habár kár lenne lebecsülni mindazt, ami sok tízezer ember számára jelent felhőtlen szórakozást. Tulajdonképpen a világ egyik legnagyobb rejtélye, kik és miért járnak nálunk a meglehetősen frekventáltan előforduló DM-szeánszokra - ha valaha igaz is volt, hogy jórészt talpig svarcba öltözött, brikettfrizurás fazonok töltötték meg a lelátókat, mára ebből csak a merő, mindenhol fellelhető eklektika maradt.

Azonos műfajból egymástól jobban különböző két zenekart nehéz lett volna összeterelni. A kanadai Voivod korai felállásában turnéztatja búcsúzónak szánt lemezét, a négy évvel ezelőtt elhunyt, dalszerzőként pótolhatatlan gitáros, Denis "Piggy" D'Amour fennmaradt témáiból összeállított Infinit. A zenekar koncertműsora az első öt lemez klasszikusaiból (Tribal Convictions, Tornado, Nothingface és így tovább) épült fel, és a három hangszeres (gitáron a mind az agyafúrt riffeket, mind a hóbortos szólókat ügyes kézzel előbűvölő Dan Mongrain segíti most a Voivodot) precízen és nagy lendülettel vezette elő ezeket a mai napig rém furcsának hangzó, progresszív rockból, thrash metalból és rock and rollból kikevert számokat, amelyekre a béna mellénykéjében esetlenül tébláboló Denis "Snake" Bélanger üvöltözött rá kevéssé meggyőzően. A Voivod megközelítőleg egyórás koncertje érdekfeszítő zenei élmény volt, de a zenekar fémesen hideg, kattogósan technikás korai számai képtelenek voltak emocionálisan is megmozgatni.

Ilyet sem láttunk még; személyesen a Rubik-kocka lesz szerelmi katalizátorrá egy svéd lakótelepi vámpírfilmben! Igen, az Engedj be! - egyébként az angol cím Morrissey után szabadon (Let the right one [slip] in!) sokkal kifejezőbb, hiszen itt a megfelelő ember beengedéséről van szó, míg a magyar fordítás ezt hanyagul mellőzi - határozottan lakótelepi vámpírfilm, noha alkalmasint nem is vámpírfilm. De vegyük sorjában:

Amikor a South Park játékfilm változata, a Nagyobb, hosszabb és vágatlan (1999) a világuralomra törő sátán meleg fiújaként léptette fel Szaddám Huszeint, az felért egy kilövési engedéllyel. Innentől a háború már csak idő kérdése volt. A pimasz sorozat alkotói persze nem azt akarták mondani, hogy "fel Bagdadra!"; ők csak jó szokásuk szerint görbe tükröt tartottak az amerikai politika és populáris kultúra elé, amelyben akkor már évek óta folyt Szadi közellenségként való felépítése. "Amíg nem állítjuk meg ezt az embert, nem lesz béke a világban" - mondta például két sátánozás közt az idősebb Bush, aztán valamiért meggondolta magát, és hagyta leesni a magas labdát, amit maga Szaddám adott fel neki Kuvait lerohanásával. Tíz év múlva ifjabb Bush rendezte a családi számlát, de ez az évtized bőven elég volt a diktátornak arra, hogy az írmagját is kiirtsa az uralmával szemben állóknak, így a katonai győzelem és Szaddám kiiktatása után a legroszszabb forgatókönyv valósult meg a szemünk előtt. Megint bebizonyosodott Clemenceau igaza: a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk.

A színház mint épület, ahol (többnyire emelt színpadon) színházi előadásokat tartanak, mostanában veszít pozíciójából. Ez a folyamat nagyjából együtt mozog azzal, hogy a színház mint műfaj ugyanennyit nyer más terepeken. Vagyis a kérdés egyelőre ez: hol játszanak színházat mostanában. (Az még a jövő kérdése, hogy mire lehet használni a színházat akkor, amikor majd nem színházat csinálnak benne...)

Nehéz megítélni, hogy Lia és Dan Perjovschi tevékenységének ma is akkora-e a jelentősége, mint a rendszerváltást követő években volt. Az olyan ellenintézmény, mint az övék (személyes, avantgárd, független) nehezen akademizálódik, még ha a közeg, nem kis mértékben nekik köszönhetően, meg is változott. Ezeket a változásokat kezdetben olyan pozícióból érték el, amely nem ismeretlen Magyarországon sem, de a román művészeti színtér sajátosságaiból adódóan a végeredmény sokkal szélesebb hatókörű (gondoljunk a nemzetközi sikerekre), továbbá sokkal inkább megőrizték az avantgárd alapösztönt, amely szerint a művésznek társadalmi feladata van, és sokkal távolabb állnak a műkereskedelmi formáktól, mint amihez idehaza hozzászoktunk. A románoknak mindig minden jobban megy - mondják a magyar nacionalisták és a magyar liberálisok, mert még sosem beszéltek román értelmiségivel, aki szerint a magyaroknak mindig minden jobban megy. A "kölcsönös csodálat" akkor válik érdekessé, amikor egy szövegből (mondjuk egy amerikai műkritikuséból) az derül ki, hogy a problémaleírások kölcsönösen alkalmazhatók, és csak árnyalatok vannak. Kelet-Európa továbbra is meglepően egységes.

Nemcsak az ikertornyoknak annyi, de Nathan Zuckerman prosztatájának is. A merényletet Philip Roth irodalmi alteregója ellen a rák nevű terrorista vállalta magára, az utókezelések jelenleg is tartanak, s Zuckerman, az író épp azért igyekszik önként vállalt vidéki magányából a manhattani urológiára, hogy súlyos inkontinenciáját könnyedebbre cserélje. Zuckerman mögött két regénytrilógiára rúgó fiktív élet, előtte a rosszindulatú daganatok harctere és két női ruhadarab: egy múltat idéző kórházi hálóing és egy jövőt ígérő, vágykeltő kombiné - viselőik, noha Zuckerman csak villámlátogatást tervezett az életben, elodázzák visszatérését a remetelétbe.

Noha már két regénye is megjelent magyarul (A fába szorult féreg, A harmadik rendőr), az 1911-ben született és 1966-ban meghalt ír szerző tökéletesen ismeretlennek számít nálunk. És feltehetően más tájakon sem törik szét a kirakatokat regényeiért, jóllehet Graham Greene meg Anthony Burgess a 20. század abszolút csúcsai közé sorolta az eredetileg At Swim-Two-Birds címen kijött, 1939-es művet; a félig vak Joyce, amikor nagyítóval elolvasta, lakonikusan ennyit mondott: egész jópofa. Ez tőle köztudottan dicshimnusznak számított.

"Jean Renoir a világ legnagyobb filmrendezője" - mondotta illedelmes pimaszsággal Francois Truffaut. Hebrencs kijelentésével akár vitatkozhatnánk is, de semmi értelme - olyan szinteken járunk, ahol a dekázás önkielégítésnek is kevés.

Tavaly decemberben jelent meg az anBlokk első két (összevont) száma. Az új folyóiratot az anBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesület adja ki, tagjai (így a lap szerkesztői és írói) nagyrészt doktoranduszok, fiatal tudósok, akiknek az a küldetésük, hogy fontos közéleti problémákhoz szóljanak hozzá a publicisztika eszközeivel.

könyv - Poggio Bracciolini: Elméncségek. Reneszánsz egypercesek A magyarázó alcímet már a kötet remek fordítója, Csehy Zoltán költötte, aki az Utószóban a szerzőt is bemutatja.

A művészet ölthet bármilyen formát, mégis nehéz olyat találni ma már, ami bárkit meglephetne. A videojáték mint médium legalább kevéssé tűnik elhasználtnak.

"Nagyszerű a forgatókönyv, noha személyesen nem olvastam." Efféle aranyköpésekkel rendszerint a Hollywoodot célba vevő szatírákban találkozni, ez a mondat azonban egy hús-vér producertől, Avi Lernertől származik, aki évente akár 15 filmet is képes legyártani. Ebben a 15-ben azonban nem csak az olyan olcsójánosok szerepelnek, mint a kültelki kölcsönzőkben is csak szemlesütve kérhető Vitathatatlan 2 vagy a Kraken: A mélység csápjai, de nem ám.