A kilencvenes években a szaksajtó által csak britpopnak címkézett stílus programadó zenekarai nem igazán voltak táptalajai a szólókarriereknek: a Radiohead énekese, Thom Yorke csak egyetlen (bár kiváló) lemezt vett fel, Damon Albarn inkább a Blur utáni projektjeivel volt elfoglalva, az Oasis frontemberét, Liam Gallaghert pedig igazán soha nem érdekelte a saját pálya. Így, ha azt nézzük, hogy ki rugaszkodott el legsikeresebben az "anyazenekarától", akkor a Pulp frontembere, Jarvis Cocker a biztos befutó - õ már 2006-ban megjelent lemezével (Jarvis) is bebizonyította, hogy a popzenét zenekara nélkül is invenciózusan és magabiztosan tudja saját képére formálni. Ezen túl megvan az a tulajdonsága, hogy egyszerre képes visszafogott dandy és vehemens pszicho-rocker lenni (a maga módján). Az egyetemi professzori vagy inkább filmrendezõkülsõt kölcsönzõ szakáll növesztése nem véletlen: korábbi lemezéhez képest Cocker sokkal erõsebben távolodik el saját, jól ismert dandypop stílusától. Voltaképp koszosabb garázsrocklemezt csinált Steve Albini produceri segédletével, White Stripes-ízû torzított gitárokkal (Angela, Fuckingsong), bepunnyadt blueszal (Left Overs), ûrrockos elszállással (Homewrecker!), amelyben a Pulp ex-basszusgitárosa, Steve Mackey szaxofonozik) vagy magával ragadó soulballadával (I Never Said I Was Deep), és teljesen jól áll neki ez a nyersebb, hozzá képest keményebb zene is. Kicsit ugyan kevesebb a játékosság, de a rockosabb garázsdalok sajátos új színt hoznak munkásságába. A Further Complications így Peter Doherty Grace/Wastelandje mellett a legizgalmasabb brit szólólemez az idén.
Rough Trade/Neon Music, 2009
****
