Az iszlám kultúrába nem lehet csak úgy átabotában belekóstolni, ahhoz komoly elszánás, nekibuzdulás és türelem meg alázat kell - ezt sugallja a szép, vászonkötéses könyv, amely hangnemében és funkciójában csak félig-meddig rímel a Corvina hasonló kiadványainak immár hosszú sorára. Emezek is mind egy-egy kultúra egészét igyekezték a maga sokszínűségében megragadni, de jelentős arányban a mai jelenségek, szokások, jellemző tárgyak, élethelyzetek és a többi bemutatására törekedtek - a tavaly megjelent olasz tárgyú kötet például egy-egy sajátos szófordulat fordításához még a kimondását kísérő jellegzetes gesztus rajzát is mellékelte.
A mai magyar iszlámkutatás elismert vezéregyénisége, Simon Róbert egészszemlélete szigorúbb ennél, "az anyagi és szellemi kultúra lényeges megnyilvánulásaira" összpontosít, mindig utalva "a rejtett lényegre - az arab zene maqám elvének megfelelően". Már lapozunk is tovább, a maqám címszóhoz, ha már így beleütköztünk, de csalódásunkra nem találunk ilyet, mint ahogy az arab zene fogalma sem kapott szócikket. Sebaj, maradunk a szerzői előszónál, amely most finoman az orrunkra koppint: "A cikkek tartalmi és terjedelmi kritériumait az a naiv meggyőződés alakította ki, hogy még mindig akadnak igényes olvasók." Végül néhány szigorú megjegyzés arról, hogy miért helytelen a megszokott, köznapi írásmódot használni, csak éppen az átlagember a különös mellékjelek segítségével sem kerülhet közelebb a többnyire úgy egy évezreddel ezelőtt élt személyek nevének - hol, mikor, ki szerint? - helyes kiejtéséhez.
Miután az "iszlám forradalom" vagy például a "szunnita" kifejezés sem hoz találatot, szívesen fordulnánk egy címszójegyzékhez, hogy végre igényesen kérdezhessünk, de ilyen sajnos nincs, úgyhogy találomra ütjük fel a kötetet. Ikhwán as-Safá' wa-khullán al wafá' - olvassuk kissé megriadva a szemünk elé kerülő címszót. Ijedelmünket némileg enyhíti a tény, hogy ősrégi, a 10. században működött tudósközösségről van szó, amely összeállított egy filozófiai enciklopédiát a következő céllal: "az adeptusokat bevezetni a rejtett tudásba és elvezetni őket az egyetemes lélekkel való egyesüléshez". Mi magunk ettől még nem érezzük magunkat beavatottnak, és az előszó szerint itt abba is hagyhatnánk az olvasást, hiszen belátjuk, hogy célunk csupán a gyors és felületes tájékozódás volt - mégis becsületesen végigolvassuk a szöveget. Jutalmul azt a meglepő ismeretet kapjuk, hogy a textus többek között egyfajta ökológiai példázatot tartalmaz, amelyben az állatok a dzsinnek királyánál beperelik a "határtalan és zabolátlan fogyasztási igényeit" immár a levegőre és a tengerekre is kiterjesztő embert.
Következő véletlen találatunk a "Nesztoriánus keresztény részvétel az antik orvostudomány arab recepciójában" címet viseli, és most már kezdünk ráérezni a filológusi aprólékosság minden kapkodást és türelmetlenséget visszaverő, kompromisszummentes konokságára, amely alig mozdíthatóan fészkeli be magát a 7-13. század időkorlátai közé, nem számítva persze a személyek és különféle jelenségek európai percepciójára vonatkozó, igencsak részletes ismeretanyagot. Karakteres és többrétegű kultúrkritikai álláspont áll emögött, amelyet például a Keresztények és iszlám címszó alatt fogalmaz meg a szerző: "...a posztmodern korszakban a korábbi - még megmaradt - polgári kultúra darabjaira esett szét, a minőségek neutralizálódtak, s nincs immár mérce, érték, amely megfelelően viszonyíthatná a másság értékeit." Emiatt szinte teljesen le kell mondanunk az iszlám világ - nyilván mérhetetlenül sokszínű, így aztán egy szerző által egyetlen kötetben alig is megragadható - jelenének a megismeréséről, s eközben még csak arról sem győződhetünk meg, hogy a mai társadalmi jelenségek megértéséhez valóban nélkülözhetetlen-e a középkori kultúra emlékeinek annyira részletesen dokumentált ismerete, amilyenre például az Ezeregyéjszaka keletkezéstörténetéről olvasva nyílik lehetőségünk. Másfelől viszont ebben a szócikkben is sok érdekességet találunk az európai orientalisztika korai esetlenkedéseiről.
Mindeközben azonban érthetetlen apró hiányosságok bukkannak fel: A Said és az orientalizmus című, tanulmány hosszúságú szócikkből nem derül ki nevezett jelenkori palesztin-amerikai tudós keresztneve (Edward); a nagy dinasztiák közül nem szól külön szócikk, sem tovább utaló jelzés az Omajjádokról (itt: Omayyáda), míg másokról igen. Néha úgy tűnik, hogy a kötetet utólag karcsúsították, s talán nem is feltétlenül a szerző lelkes együttműködése mellett.
Viszont tény, hogy elképesztő ismeretanyag halmozódik a sűrűn teleírt lapokon, és kétségtelenül helyénvaló tudni valamit az iszlám olyan szellemóriásairól, mint például a tudományok egész sorát művelő Ibn Khaldún. De talán nem is ez a tudásmennyiség a lényeg. Sokkal fontosabbnak tűnik a megközelítés maga, amely az egyes kérdésekre vonatkozó kutatások történetében kalandozva igyekszik ránk kényszeríteni a tárggyal szembeni szerénységet, amelyet hol a tények bizonytalansága, hol az áthagyományozódás, a saját kultúránkba történt átültetés esetlegességei indokolnak. Csak hát kérdéses, hogy az iszlám kultúra iránt éppen csak érdeklődni kezdő laikussal szemben nem túl szigorú elvárás-e, hogy miközben ő az öngyilkos merénylők felől ereszkedne bele fokozatosan ennek a számára teljesen idegen világnak a megismerésébe, ehelyett ezer éve élt érdemdús tudósok és írók munkásságával és árnyalatos utóéletével kell megismerkednie. Lehet persze szerencséje: kezdheti az olvasást mondjuk az Elmebetegségek az iszlámban címszónál, és rögtön szórakoztató, további olvasásra sarkalló tények birtokába juthat.
Corvina, 2009, 415 oldal, 3990 Ft
