Azonos műfajból egymástól jobban különböző két zenekart nehéz lett volna összeterelni. A kanadai Voivod korai felállásában turnéztatja búcsúzónak szánt lemezét, a négy évvel ezelőtt elhunyt, dalszerzőként pótolhatatlan gitáros, Denis "Piggy" D'Amour fennmaradt témáiból összeállított Infinit. A zenekar koncertműsora az első öt lemez klasszikusaiból (Tribal Convictions, Tornado, Nothingface és így tovább) épült fel, és a három hangszeres (gitáron a mind az agyafúrt riffeket, mind a hóbortos szólókat ügyes kézzel előbűvölő Dan Mongrain segíti most a Voivodot) precízen és nagy lendülettel vezette elő ezeket a mai napig rém furcsának hangzó, progresszív rockból, thrash metalból és rock and rollból kikevert számokat, amelyekre a béna mellénykéjében esetlenül tébláboló Denis "Snake" Bélanger üvöltözött rá kevéssé meggyőzően. A Voivod megközelítőleg egyórás koncertje érdekfeszítő zenei élmény volt, de a zenekar fémesen hideg, kattogósan technikás korai számai képtelenek voltak emocionálisan is megmozgatni.
A Hail The Leaf című veretes fűhimnusszal a közönségen mindjárt a legelején sebességbe tett kombájnként végiggázoló Down koncertje viszont másról sem szólt, mint a sűrűn és maszatosan áradó érzelmekről. Ez a telítettség, a rezignált melankólia és a kifacsarhatatlan létöröm bizsergető kevercse élőben még plasztikusabban megmutatkozott, mint a (tudjuk: egykor öt neves zenész szabadidős projektjeként indult, mára azonban "főállássá" alakult) zenekar három, a koncerten nagyjából azonos arányban megidézett lemezén, miközben technikai értelemben a Down távolról sem játszott hibátlanul. Ám ezt a dzsesszel, blueszal, southern rockkal alaposan átmosott belassult, zsíros metált nem is szabad steril precizitással játszani: a szándékolatlanul keletkező gitárzörejek, a kelleténél jobban megnyújtott húrok disszonáns lebegései vagy a néhol finoman megbillenő tempók keltette bizonytalanság (a koncerten mindre volt példa), ha nem uralják el a zenét, nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a hangfolyam rokonszenvesen koszos és elevenen lélegző maradhasson. Egyedül Pepper Keenan gitáros élt vissza némiképp ezzel a tudással - itt-ott már inkább hanyag, mint ízesen laza játéka néhányszor közel járt a széthulláshoz, pedig a maga dolgát megkönnyítendő többnyire a lemezverziókhoz képest egyszerűsítve játszotta a részeit. Persze a keverés is bekavart: Keenan brutálisan betorzított gitárja embertelenül hangos volt, míg a társánál jóval koncentráltabban és tisztább tónussal játszó Kirk Windsteint sokáig nem lehetett rendesen hallani (ahogyan sajnos a basszust sem). Ami pedig Phil Anselmót illeti: míg tíz évvel ezelőtt a kilencvenes évek talán legjelentősebb, a hardcore torokszaggató, külvárosi énekmódját Rob Halford hasító dallamaival egyesítő amerikai metálhérosza puffadásnak indult, toprongyos részeg tróger szomorú benyomását keltette a Pantera élén a Kisstadionban, a PeCsa színpadán most egy már-már karcsú, tisztafejű és kedélyes férfiút lehetett látni, aki nehezen minősíthető punkfrizurája segítségével azért sikeresen megakadályozta, hogy túlságosan jóravalónak látsszék. Vitathatatlan, hogy a heroin, a rengeteg ital és a hátsérülésére szedett fájdalomcsillapítók alaposan és, úgy tűnik, visszafordíthatatlanul megkoptatták a hangját, de ami megmaradt neki, azzal ezen az estén a karizmatikus énekes kifejezően bánt.
Anselmo nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a zenekar a Louisiana állambeli New Orleansból érkezett. Elég nehéz elképzelni, hogy efféle gitárszólókat, ilyen fülledt számokat más is írhatna, mint akinek gyerekkora óta a párától sikamlós francia negyed fűszeres hangkavalkádjában zajlik az élete; olyan ez kábé, mint a norvég black metalosok zenéje számára a hónapokra sötétbe burkolt behavazott fenyőerdő, fantáziával megközelíthető ugyan, de oda kell születni. Anselmo a szövegekben is egyfajta érzelmes, elemelt tájköltészetet művel (a látomásos droglíra mellett) - sorain a szülőhely megannyi szörnyűsége is rajta hagyta a nyomát, de még a legnyíltabb panaszéneke (New Orleans Is A Dying Whore, a koncert letaglózó pillanata) is valójában szívhasító szerelmi vallomás. Tartalom és forma kivételesen harmonikus viszonyáért pedig a zenészek felejthetetlen megjelenése szavatolt: a súlyosan széttetovált, duzzadt szemű, finoman ezüstösödő szakállakat és markáns sörhasakat viselő figurák ugyanis nagyjából úgy néztek ki, mintha Lee tábornok veteránjait láttuk volna, akik az egész napos szabadlegeltetés után dörgő gitárhangokkal mossák ki fülükből a patadobogást. Az ilyeténképpen színházként is figyelemre méltó koncert az egészen monstrumszerű gitártémákból összetapasztott Bury Me In Smoke szépségesen kaotikus verziójával zárult: az ekkor már vásott kölykökként vigyorogó marcona alakok a Voivod-tagságra bízták a dal befejező taktusait, ők pedig söröket és spanglikat markolászva búcsúzkodtak - majd karneváli hangulatban vonultak az öltöző, mi pedig az eső áztatta Városliget cuppogós sárösvényei felé.
Petőfi Csarnok, június 23.
