A The Graveyard fekete-fehér, alaposan leszûkült tere egy temetõ fõútja, sírboltokkal és bokrokkal szegélyezve, halk madárcsicsergéssel, varjúkárogással, a szél hangjaival, egy harang kondulásával. E környezetben kell a játék szereplõje, a hajlott hátú, kötött kardigános, fél lábára bicegõ, botra támaszkodó néni bõrébe bújva eljutni a temetõ közepén álló kápolna melletti padig. Itt nehézkesen leülünk - s idõvel felhangzik egy flamand nyelvû dal (angol felirattal), különféle módokon elhunyt emberekrõl; stílusa nagyjából félútra tehetõ Bródy János és egy benyugtatózott Björk közé. A néni pedig szép csendben jobblétre szenderül: feje lebukik, botja kiesik kezébõl.
Amit a pénzünkért kapunk, voltaképp nem tér el sokban egy hasonló témákról - öregedés, elmúlás, az utolsó percek magánya - szóló fotósorozattól vagy installációtól. Csak épp ezeket könnyebb egy legyintéssel elintézni: annyiszor láttuk már. De ez a videojátékok sajátságai révén kikényszerített átélés (ami épp ellentétes irányú, mint mondjuk egy irodalmi mû esetében, hiszen itt nem befogadunk, hanem valóban mi magunk cselekszünk) képes zavarba hozni. És így már nehezebb lenne legyinteni rá - nem pont ezt akarja elérni minden mûvész?
Tale of Tales, 2009
*****
