Ilyet sem láttunk még; személyesen a Rubik-kocka lesz szerelmi katalizátorrá egy svéd lakótelepi vámpírfilmben! Igen, az Engedj be! - egyébként az angol cím Morrissey után szabadon (Let the right one [slip] in!) sokkal kifejezőbb, hiszen itt a megfelelő ember beengedéséről van szó, míg a magyar fordítás ezt hanyagul mellőzi - határozottan lakótelepi vámpírfilm, noha alkalmasint nem is vámpírfilm. De vegyük sorjában: Tomas Alfredson John Ajvide Lindqvist könyvéből egy olyan művet formált, ami minden ízében, szagában és képében mesterien támaszkodik az összes ismert vámpírokról közkézen forgó klisére; beleértve az emberfeletti erőt, a gyorsaságot és az állatok fölötti hatalmat is. A mítoszok szerint, így Alfredsonnál is, a vámpír mindig udvariasan kopogtat a ház ajtaján - a görögök például máig nem nyitnak ajtót udvarias, egyszeri kopogtatásra. És azt se hagyjuk ki, hogy a vámpírokat megöli a napfény (lásd Rodrigueznél, amikor a végső küzdelmet csak Seth (George Clooney) és Kate (Juliette Lewis) éli túl, de körülveszik őket a vámpírok. Ekkor hirtelen a hajnali napfény beáramlik a fal résein keresztül, s Carlos (Cheech Marin) rájuk töri az ajtót, mire az összes vámpír cafattá fröccsen a robbanásban. Nem kevésbé látványos jelen filmmunkánk ez irányú jelenete, amikor a kórházban vámpírságából kigyógyulni próbáló Virginia rájön, hogy a kór marad, örök darab; magára húzatja a reluxát, és úgy kisül, mintha két nagyfeszültségű elektromos vezetőt érintettek volna össze.
Mégis miben különbözik a jelen panelvámpír a vámpírfilmek garmadájától? Példának okáért a legutóbbi amerikai sikersztárvámpírfilmtől (Twilight)? Alfredsonnak nem kellenek puccos fenyőerdődíszletek, sziklás hegyszirtek, aranybarna szemek, átlátszóan szirupos vallomások, ahogy Philip Johnson-i vagy farnsworth-i utánérzést keltő erdei, acélszerkezetes üvegház sem. Alfredson olyan szemtelenséget merészel, amit eddig egyik Drakula- vagy Frankenstein-specialista sem; a vámpírlánynak tűnő empusát, strigojt vagy moroit egyenesen mellénk, a külvárosi lakótelepre költözteti be.
Képzeljék el, ha anno Julcsiról (Ábel Anita) kiderül, hogy vámpír, és édesapja, dr. Magenheim (Kulka János) ezt úgy igyekszik leplezni vagy segíteni rajta, hogy Vágási Jutka (Ivancsics Ilona) iskolája elé jár áldozatokra vadászni, hogy altatógázzal elkábítsa, majd fejjel lefelé fára lógassa őket, vérüket pedig egy helyes tölcséren keresztül a zugkimérő ügyességével egy marmonkannába csorgassa. Nos, szóról szóra ez történik Stockholm külvárosában. És meg sem lepődünk - olyan természetes. Az említett mészárlás úgy simul bele a kietlen, hófedte svéd tájba, mint a lemmingek négyévenkénti vándorlása vagy az adventi időszakban ablakba állított julbok. Eli első vérszívása - értsd úgy, emberinyak-kiszívása - kábé (mint hollywoodi filmekben az első csók) a film harmincadik perce körül ugyan kicsit meglepi a nézőt, hiszen itt ocsúdunk, hogy nem egy újabb dogmamutánssal van dolgunk az északi nép híres lelki nyomoráról. Ám Eli akkorra már úgy belopja magát a szívünkbe, hogy neki szurkolunk! Egy, hogy le ne bukjon, kettő, hogy mindig legyen neki elegendő vér az életben maradáshoz. Oskar, az addig kismalacnak csúfolt takonypóc pedig olyan magától értetődően szeret bele a néha büdös, gyakrabban alvadt vérmaszattal a szája sarkában cirkáló Elibe, amilyet tán Heathcliff és Catherine Earnshaw produkáltak utoljára a nagy szélben; mindenki azt adja, és vállalja, ami.
És a film a vámpírságon túl erről, valójában csak erről szól, egy olyan szerelemről vagy szeretetről, ami a szó mai párkapcsolati értelmében valószínűleg kevés látható örömet fog nyújtani, mégsem lehet mással helyettesíteni. Alfredson már-már olyan filozófiai magaslatokba jut, hogy lehet-e rangsorolni életminőségeket. Minek/kinek van nagyobb (vagy egyáltalán bárminő) létjogosultsága? A vámpírrá lett, vagy annak született - magunk közt, az ördög tudja, hogy lehet-e annak születni, amikor egyszer nem öregszenek? -, ámde szeretni tudó és akaró, viszont a társadalom szempontjából mindenképpen elítélendő létnek (hisz azáltal él, hogy mások vérét szívja). Vagy nem ugyanezt teszik-e pepitában a mindennap kocsmát látogató, több doboz cigit elpöfékelő, hülyeségeket fecsegő, majd feleségük mellé matán beájuló átlagprolik is, akik közül Eli az áldozatait szedi?
Bátran kijelenthetjük, Alfredson megalkotta az első vámpírdogmát, a szeretve tisztelt nézők pedig mostantól óvatosan nyissanak ajtót, ha valaki udvariasan kopogtat - hacsak nem eddig is így voltak vele.
A Corner Film bemutatója
