Zene

Normális esetben nem színikritika tárgya a színész sorsa - az meg még kevésbé, hogy vajon kinek a kezében van, mármint ez a bizonyos sors, a színészé. Releváns kérdés egy nem kritikában, hogy van-e "osztott felelősség", mint egy koccanásnál: fölmerül-e egy személytelen szakma, a színház felelőssége is.

Az egyik legrégebbi, kortárs képzőművészettel foglalkozó műtárgypiaci szereplő, a Dovin Galéria az előző évek tematikus kiállítássorozatát folytatva a 2008/2009-es évadban fiatal magyar szobrászok egyéni kiállításait mutatja be a nem különösebben felrázó Társunk az alak címmel. A meghökkentő és fanyar humorú munkáiról ismert Kovách Gergő - aki az ezredforduló óta tartozik a galéria "kötelékébe", és ily módon már ötödik egyéni tárlatánál tart - most bemutatott tíz munkája kiválóan példázza a műkereskedelmi elvárások és az önkifejezés közötti feszültségeket, illetve azt, hogy ezen belül milyen egyéni stratégiákat alkalmazhat egy kortárs művész. Dékei Kriszta

Már a címben Provence-szal kampányolni fél ház. Ehhez jön még a fűszeresben rejlő kisvárosi jovialitás, és a hátsó sorok is kezdenek megtelni.

a hetvenes évek elején elindította a hiphopot a vinil húzogatásával, összeállt pár mc-vel, legyártott velük x albumot, és ez épp elég volt ahhoz, hogy megérdemelje a "nagymester" titulust. Majd abbahagyta a zenélést, és most, húsz év után visszatért közénk, felvett egy középszerűnek sem nevezhető albumot Snooppal, Busta Rhymesszal, KRS-One-nal és hozzájuk hasonlóan jól csengő nevű poprepperekkel, majd elindult turnézni, hiszen a lemezeladásból annyira sok pénz úgysem fog befolyni.

Felszedett parketták, kitört ablakok, sötétbe nyíló ajtók, széthányt iratok, hámló vakolat, lepattogzott festék, törmelék és rom mindenütt. Lehetne bárhol a világon, lehetne egy magyarországi elhagyott laktanyában, felszámolt volt szovjet katonai bázison, magára hagyott ipari épületben, diákok híján réges-régen bezárt tanyasi iskolában vagy egy elnéptelenedett faluban, olyan, kapkodva vagy éppen szisztematikusan kiürített és a természet által lassan visszafoglalt helyeken, ahová legfeljebb csak kíváncsiak és kalandvágyók merészkednek be.

Péntek este a Millenárison, a kortárs flamand kultúrát népszerűsítő Futurspektiv sorozat keretében fellépett a Zita Swoon nevű antwerpeni zenekar. A flamandok tudnak valamit a kulturális menedzselésről, a Zita Swoont például kinevezték kulturális nagykövetüknek, ami ellen nehéz lehet tiltakozni másfél millió frank kíséretében.

Fesztiválról valójában szó sincs: a Magyar Kultúra Alapítvány ürességtől kongó székházában még a villany sincs felkapcsolva, az egyik padon eldobott banánhéj rohad a karikatúrák mellett, néhány rajz gyűrött papíron van kiállítva (harmaduk egyébként derékmagasságnál is lejjebb), sőt az egyik hiányzik is a falról, csak egy cédula jelöli a helyet. Az idei kiállítás címe: Benne vagyunk! Öt éve az Európai Unióban - a bántóan közhelyes téma volt az ára a Külügyminisztérium jelentős anyagi támogatásának, amit azóta nyilván meg is bántak: a rajzok többsége ugyanis EU-ellenes.

Nagyon nagy közhely, de tribute-zenekart, vagyis olyan csapatot, amelynek kizárólag egy-egy külföldi híresség dalaiból áll a repertoárja, csakis kétféleképpen lehet csinálni: vagy kínosan, vagy zseniálisan. A Beatallica előtt fellépő magyar Metallica-feldolgozászenekar, az Alcoholica az első verzióra hozott kiváló példát, amikor hosszúra nyúlt fellépése keretében szétesően és pontatlanul játszotta az amerikai brigád klasszikus dalait.

című színdarabját egy "jó tanuló" írta: a háromfelvonásos családi darabba belepakolta nemcsak az amerikai drámai hagyomány majd' összes előzményét, de egy rakás konfliktust is. A Vígszínházban Eszenyi Enikő kissé eltúlzott, klasszikushoz vagy remekműhöz illő lélegzettel állt neki a színrevitelnek; Árvai György lenyűgözően lepukkant, egyszersmind grandiózusan valósághű háromszintes amerikai házat rakott a színpadra, ahol az utolsó kispárnáig igazi kellékek segítik a színészi játékot és a nézői belefeledkezést.

című amerikai-német koprodukció magasra teszi a mércét; azon pályán vág neki, ahol Sodoma és Gomorra hősei játszanak. Ahol Noé története is megy, vagy éppenséggel Orpheusz és Eurüdiké mítosza. Azaz pusztulunk, mert bűnösök vagyunk, illetve mi menthető, ha jön az özönvíz, vagy mi történik, ha alászállunk a poklokra, és visszahozzuk azt, akivel élhető az élet...

Miként az a Futurspektiv fesztivál kapcsán megerősítést nyert, a legnépszerűbb ételek listáját a spagetti és a pizza vezeti Flandriában. Filmünk szerint nemcsak az olasz tészták teremnek e nekik oly szokatlan klímán, de újabban a romkom is szép hajtásokat hoz Flandriában. Lestrapált családanya bevásárlókocsit tol a szupermarketben, arcán úgy ül a világfájdalom, hogy díjat lehetne nyerni vele a Filmszemlén.

Minimum a Vadkacsa és a Hamlet óta tudjuk, hogy az elhallgatósdi az északi családokban az együttélés elhagyhatatlan része. Ellenben a helyi filmkészítés nem nagyon szoktatott ahhoz, hogy egy rendező onnan startoljon, hogy a pingpong hasonlít a jin-jangra... Jens Jonsson mégis veszi magának a bátorságot, hogy e vékony alapra barkácsoljon egy hatásvadász Káin-Ábel-sztorit.

A kicsi jönni akar, de persze csak kolonc a nagy nyakán - testvérek közt alapeset az ilyen, és innen indul a lengyel Jan Wagner kisfilmje is, pontosabban a szexújságtól. Az elemlámpa (tüntetően kelet-európai gyártmány) titkolt fényénél izgalmas lapozgatásra készül a gyerekjátékokból kinőtt kamasz, de az öccse (hozzá képest hátulgombolós kisember) megzavarja az egyszemélyes légyottot.

Szexről beszélni a legkönynyebb - vethetjük oda könnyedén; ez elhamarkodott beszéd lesz akkor is, ha maradunk a közmondásos alapesetnél: alig felserdült fiúk a kocsmában, épp az első italélményeket gyűjtögetve. Dehogy könynyű, ha más nem, alkoholos síkosító biztosan kell hozzá.