Zene

Az elektronikus zenekészítők régi vágya volt, hogy felhasználják a klaszszikus "szomorúzene" eszköztárát és metodikáját - ám a kísérletezés eredményeként létrejött "öszvérek" nemcsak terméketlenek maradtak, de gyakran váltak gúny tárgyává is. Ám most akadt három jóravaló német, aki megmutatta, hogy a probléma abban állt, hogy mindeddig fordítva ültek a lovon. Brandt, Brauer és Frick olyan repetitív szerkezetű kompozíciókat játszik "élőben", akusztikus hangszereken, melyek bonyolult, többszörös rétegzettségű ritmikai szerkezetük dacára afféle house-számokként állnak össze a 4/4-es ritmusokra különösen kiélezett agyunkban.

Radikális változásokat sejtettek az Isten Háta Mögött tagjai az új lemezük felvezetése során. Először a tavaly nyáron megejtett tagcsere után - Bokros Csaba helyére Sándor Dániel került - kezdték el szellőztetni, hogy a megüresedett gitárosi posztra érkezett új zenésznek elsődlegesen billentyűsi feladatokat szánnak (Sándor eredetileg az Esclin Syndóban is szintetizátorosként fungált), másrészt az elsőként közzétett új dal, a Közkút is vegytisztán elektronikus hangszerelésű szerzemény volt. Utóbbi teljesen megosztotta az Isten Háta Mögött rajongótáborát - a szélsőségesebbek egyenesen temetni kezdték a zenekart -, de pár nappal később a zenekar elismerte, hogy a Közkutat csak amolyan médiahackjelleggel hozták nyilvánosságra, és szándékukban sem állt feltenni a lemezre.

Egy régi recept, a "boy meets girl" kisegíthet a bajból. De az alapbetegséget - hogy A cseresznye íze, a Hol a barátom háza? rendezője belátható ideig nem készíthet több iráni filmet - nem gyógyítja. Abbasz Kiarosztami már átköltözött, de még nem lakta be Európát, ahol mások a kulturális kódok, nagyon mást jelent az intimitás és az erotika, feltehetően mást a férfi-nő kapcsolat vagy a személyes történet.

Retró vígjáték zenével - áll a cím alatt a szabatos műfaji meghatározás, és huncut legyen mármost, aki ezek után mást várna a József Attila Színház új produkciójától, mint amit az nyújtani ígér. Olyasforma derűs időutazást tehát, amihez az angyalföldi teátrum egyszerre kínál autentikus tárgyi környezetet, sok évtizedes hagyományt és tőrőlmetszett szocializmus kori játékmodort. "Ez az a ház, ahol semmi se változik / Ez az a ház, ahol áll az idő..." - éneklik felénk a színpadról Koncz Zsuzsa hajdani slágerét, s ha tán e sorokat vonakodnánk is egy az egyben a tisztes játszóhelyre érteni, azért az nyilvánvaló, hogy a József Attila Színház hangulata a távolodó félmúltat idézi. Hogy vajon tudatosan őrzi és ápolja-e ezt az ómódi hangulatot, vagy pusztán nem képes szabadulni tőle, az természetesen vita tárgya lehet, ám az aligha megkérdőjelezhető, hogy az 1962-es mozifilm színpadi változata gond nélkül helyet talál magának, s azután vígan meg is él a színház deszkáin.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház A kis lord című előadásának ifjabb nézői aligha tudják, hogy egy bizonyos Frances Hodgson Burnett nevű angol hölgy vagy százhúsz évvel a Harry Potter megszületése előtt modellezte ezt a későbbi karriertörténetet, a J. K. Rowlingét. Ja, és voltaképp modellezte - némi változtatással, persze az írói szabadság jegyében - saját, nagy sikerűvé vált gyerekregényének, a Little Lord Fountleroynak a szüzséjét is. Az ő családja is elszegényedett az apja halála után, kivándoroltak Angliából Amerikába, ott írta meg a regényt, amellyel óriási sikert aratott, gazdag lett, majd visszatért gyerekkora színhelyére, vett egy házat - de nem élt boldogan, mint ama bizonyos kis lord, mert az élet mégsem habos torta.

Képzeljük el a középkorú, csuklyás Nike pulóvert viselő főhőst, amint a Los Angeles-i Doheny Plazában található, puha bézsekkel és szürkékkel berendezett panorámás lakásában, egy pohár Grey Goose-szal a kezében hallgatja a közeli Abbey bárból felhallatszó Duran Durant és a Sunset Boulevardról felszüremlő zajokat. Ha nehéz elképzelni, írjuk be egy internetes keresőbe a fenti tulajdonneveket, s máris előttünk a regény miliője;

Kierkegaard romantikus líraelmélete szerint a költő olyan, mint a Phalarisz izzó bikájába zárt áldozat: iszonytató hangon üvölt a fájdalomtól, de a panasz artikulálatlan kiáltásai csodálatosan harmonikus zeneként érik el a hallgatóság fülét. Valami hasonló történt a francia Jacques Roubaud-val is;

A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.

Nem öröm határon túli, főleg oroszországi finnek sem lenni, ennyit bizonyosan megtudhatunk a szerző első, 2002-ben írt krimijéből. Az anyaországban élősködő ruszkinak számít, szülőföldjén meg el van nyomva, nyilván.

hetvenhárom évesen adta ki Nelson című lemezét. Gondolhatnánk, nem mai fiú már, biztosan nem énekel pontosan, a hangja ernyedtebbé vált: de az az igazság, hogy Conte mindig öregesen énekelt, arról nem is beszélve, hogy nem volt már fiatal, amikor vibrafonosból, dalszerzőből és gyakorló ügyvédből énekes lett.

Nos, tisztelt ügyfeleim, merje még valaki azt mondani, hogy a magyar filmforgalmazás nem kelti a szerkesztettség látszatát hevesen! Íme a bizonyság: röviddel a Zimmer Feri 2 után a pesti mozikba került a Zimmer Anti 2 is, konkrétan a tiszteletbeli magyarnak számító Angelina Jolie és az ugyancsak méltán népszerű Johnny Depp főszereplésével, az Anthony Zimmer című pár éves francia szerelmi krimi újrájának formájában. Vagy másként: Halál(unalom) Velencében.

Amikor Carlo Pedersoli pályafutása mifelénk valamilyen formában szóba kerül, rendre el szokták mondani, hogy vízilabdázott, és utolsó válogatott meccsét a magyarok ellen vívta. Nos, vízilabdáról nem sok említés esik önéletrajzi könyvében, úszásról is csupán annyi, amennyi az életút megismeréséhez és bizonyos dolgok megértéséhez föltétlen szükséges: a két olimpiai szereplés, valamint az úszásban és vízilabdában szerzett országos bajnoki cím csak afféle mellékszálként bukkan elő.

A tavalyi év orbitális bukásai között tartják számon Edgar Wright általános közszeretetnek örvendő filmjét, de ez csak afféle kartotékadat, s ha jó valamire, talán csak arra, hogy újfent bizonyítsa William Goldman híres mondását (az év legjobb mondása - 1983), hogy tudniillik Hollywoodban senki sem tud semmit. Meg azt, hogy a jófejségbe is bele lehet bukni, még az olyanba is, ami nemcsak a receptre kapható lazaságot és annak összes, pólóra nyomtatható jelmondatát (pl.